“Könnyű csónakja a viharos tengerbe borult a speziai öbölben, holttestét partra vetette a víz, zsebében Keats verseskötetével.” /Szerb Antal/ “Ne menj, mint árnyad jött elébb, másként lesz oly rideg-reális, mint félelem s élet volt, a halál is.” /Shelley : Himnusz egy értelem szépségéhez/            /1822. július 8. – Viareggio – 2011. július 8./

amikor az ember dübörög a francba, maga se tudja, merre, mert túl nagy a térkép léptéke, egész itália, ez meg csak toszkána, csupa apró falu, és lát közben százféle homokszín szépet – kövek a lelkében, mert legtöbbször kövek, kevés fém, néha szardellával töltött zsályalevél (pongyolában, papírtörlőre szedve az olaj miatt), lassan megérik benne, miként a másikban is saját idióta-eszménye, anélkül, hogy elfogadná a kézenfekvő lehetőséget – egészen másfajta patologikus esetről álmodozik.

“Az objektiváció ideje. Elvisznek téged: tetőtől talpig – és rátesznek egy asztalra, akár egy kiszolgálópultra. Meg lehet téged tapogatni, hozzád lehet nyúlni, csak leemelni nem szabad onnan és kicserélni. Egyenlő vagy magaddal: se több, se kevesebb. Identitás.” /V.J./

Reggel van. Ma fekete bakancsot húzok. Kinézek az ablakon. Ezt látom. Sopron, utolsó nap. Nem húzok fekete bakancsot, jó lesz a tangapapucs, max fázom. (…) Egyforma kupacokba gyűjti a leveleket, füvet, sörösüvegeket. Szabályos kupacok. Szabályos ember, meg kellene kérdezni tőle, hogy mégis mit követett el. A körülmények gondos mérlegelésével úszta meg a pénzbüntetést. Komoly érvágás lett volna neki, van komolytalan is, elvágják az eredet, magad vágod el, komolytalanul. Az olyan, hogy közben nevetsz. Hálás a közmunkáért. Visszajön a felügyelő főnök, János megmozdítja a vasvillát, dobálja vele kifelé az árokpartra, amit csak talál. Például egy döglött madár is fennakad a vasvillája hegyén. Hiába rázza, nem jön le. A talpával nem akarja…