Általános

Egy boldog felnőttel több

[Mostoha] (bejön, egy seprűt ráz, a seprű végig vele van) Hol vagy, te csúf béka? Hova bújtál? Azonnal gyere elő! Ha megtalállak, kitépem a hajadat! (Fenyegetően körülnéz, az egyik bokorban mozgást lát, a Gazda az! Csúnyán mosolyog, a seprűt felemelve lassú léptekkel a bokorhoz lopakodik.) Hihihi! Oda bújtál! Hihihi! Hiába bújtál! Most megvagy, te vakarcs! (Lecsap a seprűvel.).

Valaha voltam mostoha. Na nem egészen úgy, ahogy a Csukás mondja, de előkerült a seprű. Önseprűzés, ha létezik ilyen, rám fért rendesen abban a szakadt családoktól vérgőzös korszakban. Kristóf. Más volt a szaga, a sírása, halántékára izzadt kis haja, másként akart, másként selypített, másként kortyolt vizet, mint az édesfiam. Aztán lassacskán megszelídítettem magam. Volt benne rendesen gyötrődés, mert ott állt ő bájosan, tányérkerek szemmel, kezében kocikúc, az volt a szenvedélye, a mindenféle slusszkulcs. Háta mögül feszt fújtak démonok.

Hirtelen szerettem meg.

Hirtelen szerettem meg vadul, visszavonhatatlanul. Pedig készültem rá. Egyszer csak csönd lett körülöttünk. Megtelt szelíd, finom természetességgel, ahogy egymásra néztünk. Ahogy a karomra dőlt, ahogy mutatta a transzformerszekkel agyonrajzolt lapot. Nem volt csinnadratta. Csak vágtam a körmét, puha, fehér, kedves keze van. Nem rajtunk múlt, jöttem rá akkor. Hálás vagyok neki, hogy nem hagytuk annyiban.

Soha vissza nem adom.

Nincs olyan, hogy másik véglet, mert őt egyikben se cseréltem volna kanáricsízre. A másikban viszont adtam volna érte párszor saját díszpintyet. Nem lennék korrekt játékos, megtartanám ezt is, azt is, soha vissza nem adok senki fiat a csereberében. Furcsák lettek a vasárnap esték, aztán egyenesen rosszak, hogy el kellett vinni. Most jobb, hogy az élet rugalmasra változott. Fáj, hogyha nincs, ezt nem lehet megszokni, fáj, ha nem tekereg körülöttem. Óvatosan, lágyan fog mindenhez, akár egy párnás talpú macska, hűsége, tapintata a legdrágább kutyáé, hiába kunai késsel hadonászó Naruto éppen.

Gyengéd és harcos.

Összegyűjtöttem róla pár régi, kedves képet. Mindenütt van valami a kezében. Hol kard, hol súlyosabb fegyver, hol könyv, hol rajz, hol Playmobil-repcsi. Gyengéd és harcos egyszerre. Csoda, ahogy a holmiját szertehagyja, közben meg őrület, úgy aprít újkrumplit, halálosan egyforma karikákra. Fürkésztem, hátha látom egyszer is tanulni, okos, mint a nap, hát nyilván nem kell neki. Feltett lábbal hever és olvas keresztül álló hétvégéket, de ha arról van szó, húzza a Szigetre a csíkot. Ha akarom, bámulatosan foszforeszkálónak, ha akarom, nyugodtnak és átlátszónak látom, mindig pont, ahogy jól esik.

Nevetni jó vele.

Házi készítésű poénokkal jött egy időben. Néhány közülük hümmögésnél nem vitte többre. Nem adta fel, vicces bakik videókból csinált válogatást. Ne legyé’má murugya, Margit! A leggyengébbek aratnak nem remélt sikert, belőlük dagad, ami a végén hónapokig kitart. Nincs az a jófajta nevetés nélküle. Meg a Solo se ér semmit. Az elcseszett filmnézésekről nem is beszélve. A nagy főzés-evéseknek szükségszerű része. Csakis vele az örök ketchupos csirke és a bűnös hamburgerezések. Ma pedig egy whiskykrémes torta neki meglepetésképpen.

[Mostoha] Minek fáradjunk? Minek rohanjunk? Inkább beszélgessünk itt a jó hűvösben! Akad majd egy kulacsocska, kortyolgatni! Akad majd egy kis főtt sonkácska, csipegetni!

Boldog tizennyolcat, fiam!

8 Comments

Hozzászólás a(z) Oláhné Zsóka (Oláh Csaba édesanyja) bejegyzéshez Kilépés a válaszból

(Az email-címet nem teszem közzé.) A kötelezően kitöltendő mezőket a * karakter jelöli.