Kibicnek drága

Egy érettséginek hogy lehet ennyire örülni. És tessék. Örülök, élvezem a könnyűség minden áldott percét. Egy élmény volt olvasni, Kosztolányi, József Attila, Radnóti. Minden görcs nélkül csak simán Radnóti, Kosztolányi. Beleéltem magam, feloldódtam benne, szinte én is írtam. Tét nélkül a dolgok sokkal egyszerűbbek. Az, hogy tavaly mi volt, nem idézem fel. Azt az eszement félelmet hétfő reggel. Elsőszülötted, mikor átesik a tűzkeresztségen. Mára vizsgák garmadája már megkopott izgalom. A kicsiknek pedig az egész cécó még beláthatatlanul messze.

Mert az érzékenység azért még kitart, visszaidézem, ő mit választott. Tamási Áron, Szerencsés Gyurka, novellaelemzés, nyilvánvaló. Nem ismertem, lassan olvastam, felteszem, vele paralel. A végén majdnem bontottam egy bort, ej, ha erről nem ír egy olyat, hogy ihaj, akkor semmiről, de mégse bontottam, hát hogy lehetne borozni kora reggel. Olvastam elölről hátra, és kezdtem újra, közben áldottam azt a drága Tamásit.

“Előretette az egyik lábát és elnézett az útvonalon előre. De akkor meglátott valami leányt, amint igen kellemesen mozgott messze. Fiatal lehetett, mert gyorsan aprított, s a fejét peckesen hordta.
Gyurka érezte, hogy egyszerre megfutamodik benne a vér. Rég az ideje, hogy nem látott volt efféle igézetes népet. S legalább ezt az egyet nem akarta elszalasztani.
A feje berregni kezdett, mint a motor. A két karját meglebegtette, a lábát behúzta maga alá, s hát abban a percben egy fecskemadár lett belőle.
Felrepült, s keringeni kezdett a leány feje felett.
– No, Gyurka, most csirikolj! – biztatta magát, s kezdett énekelni. Egy kicsi idő múlva akkora bátorságot vett, hogy a leány vállára szállott. Ott berzengetni kezdte a tollát, s nagy gyönyörűségében folyton énekelt, miközben a leány nagy szeretettel simogatta.
Egyszer aztán a tenyerébe vette a leány s bétette a kebelébe.
– Helyben vagyok! – örvendezett Gyurka, és rebesgetni kezdte a tollát. Aztán végső helyet keresett magának. Amikor azt megtalálta, lustán magára húzta takarónak a szerencsét és álmodozni kezdett.
Ma is ott álmodozik bizonyosan. Jobb helyet a földön nem is találhatott.”

És áldottam apámat, aki kölyökkorunkban lehasalt mellénk esténként a szőnyegre. Ritkán hasalt, amikor épp nem volt ügyeletben. Meg amikor éppen úgy tartotta kedve, meséinek ezért aztán volt is értéke, sőt egyenesen ünnep volt az a pár könyv. Mind közül az Ábel leginkább. Ahhoz tért vissza, és megint vissza. Nem volt érdekes a nagyváros, se nem Amerika. A rengeteg, nekünk csak az kellett. Itt tartottam tavaly ilyenkor gondolatban, bortalanul, talán tizenegykor, mikor szólt a telefon, hogy megvan. Rohantam elé fejvesztve – mert közelebb nem engedett, a buszmegállóba -, hogy minél előbb lássam.

Hétfő délben a Mamut parkolóban a fejvesztést újra átéltem. A liftből épphogy kiszállok, egy nő jön oda hozzám, mit jön, szinte szalad, tudok-e váltani, nem fogadja el a gép a tízezrest. Körülnézek, nincs csak hét, mondom, de nekem így is oké, sőt főnyeremény, és nevetünk. Nincs rajtunk kívül senki, akitől kérhetne. Látom a gyötrődést, most akkor zarándokoljon fel újra váltani. Áll, topog a lift előtt, és azt mondja, így is rendben lesz, adjam, ami van. Nem, azt nem lehet, hát hogy adhatnék hetet egy tízesért. Adjam csak, kéri, hogy adjam, a gyerek várja az iskolakapuban, most érettségizett. Oké, akkor csináljuk fordítva, én adom az ezrest ingyen, csak fusson már. Nem, azt nem lehet, adjam, ami van. A táskámat feltúrom, hozzáteszem az alján talált morzsás aprópénzeket, de még mindig nincs meg. Tekintsük úgy, hogy szerencsepénz, drukkoljak holnap, közben hívja a gyerek, megyek már, mondja, és elrohan.

Drukkolok persze, pláne, hogy megfizette. El is felejtettem volna az egészet, ha nem jön másnap reggel a matek, aztán szép sorban a többi. Hiába volt úgy, hogy idén semmi stressz, lehet légüres térben csupán csak szemlélődni, mégis úgy telt el a hét, hogy minden, az összes délelőtt ott voltam velük. A gyerekére gondoltam, meg rá, hogy most biztos halálra váltan toporog megint. Ha olvassa, írjon rám, és meghívom egy habosfánkra, hogy elmesélje, ment minden, mint a karikacsapás.