Kilencven perc

Mosogatógép, minek, én kézzel mosogatok, lehetőleg rögtön, még szürcsög a tűzön az étel. Nagyanyám rigmusa, este örömmel, reggel körömmel, rajtam szennyes edény aligha fog ki. Talán egyszer, a grillázs, azt a lábost tényleg el lehetett dobni, semmi nem segített az átkormolt fémen. Mégis lett gép, mosogat, a bérelt ház része, nem én döntöttem mellette. Kint szürkül, épphogy elmúlt három, van kilencven percem zongoráig. Pattog a radiátor, tányérok fölött vízszóró duruzsol, a gázóra valahol messze, precízen kattog. Gépeim békés neszei.

Meghallom őket, mert magam vagyok, különben szolgálnak, nem pedig élnek, csak akkor tűnnek fel, amikor hibáznak. Most viszont, ártalmatlan kis jószágok, szinte dörgölőznek. Hozzámér a hangjuk, dorombolásuk elsimít minden feszültséget. Beszáll a kánonba kazáncsövek közül egy mérő, majdnem ünnepi, muszáj az asztalon mécsest gyújtani. Melléülök, nézem. Elengedek másfél óra pontosan beosztott programot.

Egy mentő a János felé igyekszik. Fehér macskám fikuszlevelet rág. A szomszéd a kisfiát próbálja meggyőzni, ideje volna már bemenni. Négy tizenöt, a fák alatt teljes a sötét. A kávéfőző, ha bekapcsolom, uralkodásba csap, vízforraló illik a többiekhez, a surrogása, jó lesz nekem a porkávé is. Kávé, alma. Bekrémezem a kezem, Neutrogena, absorption express, lágy és finom. Lágy és finom, mint a rózsaszín, friss bőr, ahogy az égés nyomán végigsimítom.

Tíz perc, pár oldal, pont belfér, Vértelenül ott, ahol a gyerek megmenekül. Pirosszoknyás kislány, az arca kormos, feje előrebukik a lovon, a férfi izzadt hátának támasztja homlokát, úgy alszik el. Egy darabig még ülök mozdulatlan. Scorsese, Tarantino vérfoltos falait törlöm a rendszerből. Leveszem örök, vajszín kardigánomat. Nyálas ujjal összecsippentem a gyertyát. A mosogató lejárt, a radiátor csöndes. Mikor a fiúkért kilépek, elhallgat minden.