Általános

Mindig az a perc

Egy darabig inog, aztán átbillen. Hol van az a pillanat, amikor még meg lehet fogni? Érdemes-e azon a pillanaton elgondolkodni? Rögzíteni, elrakni jó mélyre, hogy majd azt lehessen mondani, na ez volt, amitől megváltozott minden. Egyetlen ócska kis másodperc. Villanásnyi ötlet, hogy ne legyen-e inkább egy másik hegy, amit megnézel, egy másik lángosos, mert ott valódi tetején a sajt, egy másik ország? Mint mikor visszalépsz az elfelejtett tejszeletért reggel. Kapkodsz, késésben vagy, de a gyerek nyíg, hogy az a beígért, fránya tejszelet. Később pont az a visszalépésnyi idő lesz, ami miatt az ötösön beléd zúznak, és meghalsz. Az a semmi kis idő, ami miatt megúszod, mert elhúzott előtted az a barom. Hogy döntesz jól, mikor? Ha nagy léptékben mér az ember, hajlamos azt hinni, rendesen körüljárta. Közben meg egy piszlicsáré tejszeleten elcsúszhat az élet.

Városomban van egy szobor, féltem tőle. Féltem, mégis oda kellett hozzá menni, akárhányszor kint jártam a temetőben. Néztem a lányt, lehetnék akár én is. Fiatal lány borult a kőre. Riaszt, amikor azt mondják, rosszkor volt rossz helyen. A jókor volt ugyanúgy riaszt. Annyira buta, pedig pontos és tényszerű. Unásik ismételt mondatoknak könnyen elillan a súlya. A lányt átlőtték, át a mellkasát, keresztüllőtték a testét. A barátnője forró csokit ivott éppen, habos kakaót, ugyan dehogy, zsíroskenyér, azt uzsonnázott, falta hagymával a zsírosdeszkát. Nem magamat féltettem akkor se, anyám, apám szomorúságát éreztem, ha velem ez történne. Most se magam miatt félek, anyám, apám megvan, de hozzájuk jön két kicsi gyerek. Velük mi lenne, mi lesz, ha nem leszek.

De miért ne lennék, nem igaz, micsoda hülyeség, hogy egyáltalán eszembe jut, hogy fölmerül, mi van, ha akkor másfelé döntök. Késő, sose derül ki, mi lett volna, ha maradok. Az idő előtti kérdések dettó semmit se érnek, mivel teszek jót, ha elmegyek, vagy azzal, ha épp ellenkezőleg. Eltemetni kár egyelőre magam. Nincs mit csodálkozni a felvetésen, ilyentájt temetőkben élek, máskor is szívesen, most legalább nem mondhatják rólam, heh, a megszállott. Legálisan járom a sírokat, mert mindenhol van egy, Kőrös nyilván, aztán Óvár, és ha sikerül elvetődni, Váralján is, bár ott senkim sincsen, mégis mintha volna hozzá közöm. A baj, hogy én az összes temetővel azt érzem, van hozzá közöm.

Nincsenek, hogy lehetnének előjelek. Észre se venném, nem akarnám én észrevenni, különben beásnám magam a plédjeimbe. A szokásos szorongás nyilván, ami időnként rám jár, főleg november elsején. Hogy legközelebb kit találok itt, ki mellett sétálok el, kinek a sírja fölött mélázok, mélázok-e egyáltalán. Nem lesz vajon egy pillanat, amikor rossz felé indulok, rosszul döntök, vagy te döntesz rosszul, és vége. Elmenni és maradni is lehet egyformán sorsszerű, nem tudod, mitől ment meg. De most nem, nem gondolok semmi ilyesmire, ki őrzi majd őket, ha én nem, van édestestvérem, édes sok emberem, nem gondolok sírra, végső rendelkezésre, csak arra, hogy ez a perc a legszebb, mikor csomózom be az útilaput, karon fogok egy majdnem felnőttet, és azt mondom, csukd be a szemed, gyere utánam, becsukja, és jönni fog velem.

One Comment

Hozzászólás a(z) kovács péter bejegyzéshez Kilépés a válaszból

(Az email-címet nem teszem közzé.) A kötelezően kitöltendő mezőket a * karakter jelöli.