Nyolc

Nyolc a középső fiam szerencseszáma. A nyolccal eddig nem volt szerencsém. Nem vagyunk egy hullámhosszon számok terén. De most, hogy áprilistól egy egész éven át lesz hozzá közöm, kénytelen leszek vele megbarátkozni. Megszelídítem a nyolcast. A legszebb szám, önmagába fordul, benne van a végtelen. Abban pedig a sansz, hogy bármi megtörténjen.

Vendégségben voltam a napokban, születésnapot ünnepeltünk épp, negyvenöt, hozzá számolatlanul virág. Volt még baconba tekert csirkemáj, rokfortkrém, gluténmentes házi túrótorta. Halomra megpakolt asztal mellett kenem a frissensült kenyérkét, sztenderd tavaszillat csap meg. Jázmin, nekem a bánat illata. A napé, amikor utoljára simítottam végig ritkás ősz-szőke haján.

Nyolc éve volt pontosan, a nyolcban nincs más, csak hiány. Már hétféleképp emlékeztem rá. Volt február, mikor urnája köré szentélyt építettem, volt, hogy elhagyott, jégverem házában járkáltam körbe, volt pedig, hogy Kossuth-kiflit sütöttem, akár egy ünnepre. Most a komód legalsó fiókját húzom ki, mert látni akarom. Látni, hogy voltam én ővele.

A kert volt minálunk a fényképezkedések rendes díszlete, különösen a rózsaágyások. Ritkán a japánakác alá ültek fonott székekbe. Nagyanyám viszont a rózsái között szeretett. Rózsák és dáliák, fal tövében borostyán, aztán eper, tovább a málnabokrok, a sort ribizlin át kajszibarack zárta. A téglakerítés előtt megszorult a nap.

Ott nincsenek árnyékok, és nem fúj a szél. Csend van, nem háborgat semmi, ott lehet egymásra figyelni. Újabb és újabb tavasz, egy új nyár, és minket még mindig ugyanott fényképez apám. Nagyanyám a jobbomon, és mosolyog rám. Érzem a fű között az ibolyát, az ágyások locsolt földszagát. Mikor a karácsonyhoz érek, nem lapozok tovább. Meleg és lágy, akár a pulóverünk.