Általános

Ötszáz, bizony. Dalolva ment.

Mottóval kezdek. Valaki, aki már akkor is fontos volt nekem, amikor dühített. Arany, lásd fent. Másvalaki pedig úgy beszél, rátalálok benne mindig arra a kicsike érzésre. Illeszkedik szépen, mintha direkt elmondani akarná helyettem. Ha most abbahagynám, ennél a két sornál akkor se kéne több. Fölemeli mindazt, ami itt történt, a lényeget mutatja meg.

Különben pedig ötszáz dobozban ötszáz ütközetem van. Tudja, mennyi hulla az? Mennyi szar és mennyi lélek? Darvasi László: A Kleofás-képregény

Föl se tűnt volna, hogy ennyi, ha nem kerül elém a szerkesztésben egy szám, négyszázkilencvenkilenc bejegyzés. Kétezertizenegy február, onnantól megyek vasárnaponként.

Nincs története ennek a hét évnek. Hacsak az nem, hogy elindultam kétszer hetenként, aztán rövidesen lett belőle stabilan egy, így csöpögött össze ötszáz. Különös mód nem riasztanak a nagy és kerek számok, de megtanultam, ünnepelni kár. Annyi jár viszont neki, hogy megemlítem. És jár még ezen felül púderrózsaszín tulipán és Battenberg-sütemény neked, aki hűséggel jössz velem már mióta.

Mert meg kell gondolni: ötszáz hang szólt itt legalább, esküszöm erre, mert még orgona is, meg énekkarok a karzatokon – nyilván azt mondta magának a zeneszerző: miért ne? hadd szóljon, a keservét. De szólt is. Füst Milán: A feleségem története

Összegzés nincs, még számot se vetek, hiszen ez egyenként mind külön sztori. Közben meg ugyanaz, nem akarok egeket rengetni. Semmi kis napjaim, és azoké, akiket szeretek. Kincses kalendáriumban nagy tanulság híján egy élet fragmentumai.

Volt talán egy hét is, mikor azt hittem, megváltoztatom. Átszabom a formát, alakítok rajta, kipofozom, mobilbarátság, áttűnő dobozok. De aztán úgy szivárgott el az ötlet, hogy valami nagy, csöndes, konok bizonyosság maradjon helyette, belaktam így, és otthonommá lett. Nem loholok újnak mutatni magam, nem fogtak rajtam sose a trendek. Egy ideje azt remélem, ahogy a letűnt időkben, szobáimban is végső helyén van bútor, szőnyeg, képek.

Noha most, hogy utána számolok, elfog a félelem, hétévenként kicserélődik az ember. Mit fog ez nekünk jelenteni vajon, ezen gondolkodom, de gyanítom, továbbra se roppan össze az asztal alattam.

– (…) Nagyon tetszett. És magának?
– Nekem is… Különösen az ötszázadik után.
Mészöly Miklós: Az atléta halála

Szigetközi séta vadkacsával, kevéssel egy nemkívánatos hóesés előtt.

One Comment

Hozzászólás a(z) Kiss István bejegyzéshez Kilépés a válaszból

(Az email-címet nem teszem közzé.) A kötelezően kitöltendő mezőket a * karakter jelöli.