ritaritmia | vécsei rita andrea | Page 3

Ötszáz, bizony. Dalolva ment.

Mottóval kezdek. Valaki, aki már akkor is fontos volt nekem, amikor dühített. Arany, lásd fent. Másvalaki pedig úgy beszél, rátalálok benne mindig arra a kicsike érzésre. Illeszkedik szépen, mintha direkt elmondani akarná helyettem. Ha most abbahagynám, ennél a két sornál akkor se kéne több. Fölemeli mindazt, ami itt történt, a lényeget mutatja meg.

Különben pedig ötszáz dobozban ötszáz ütközetem van. Tudja, mennyi hulla az? Mennyi szar és mennyi lélek? Darvasi László: A Kleofás-képregény

Föl se tűnt volna, hogy ennyi, ha nem kerül elém a szerkesztésben egy szám, négyszázkilencvenkilenc bejegyzés. Kétezertizenegy február, onnantól megyek vasárnaponként.

Nincs története ennek a hét évnek. Hacsak az nem, hogy elindultam kétszer hetenként, aztán rövidesen lett belőle stabilan egy, így csöpögött össze ötszáz. Különös mód nem riasztanak a nagy és kerek számok, de megtanultam, ünnepelni kár. Annyi jár viszont neki, hogy megemlítem. És jár még ezen felül púderrózsaszín tulipán és Battenberg-sütemény neked, aki hűséggel jössz velem már mióta.

Mert meg kell gondolni: ötszáz hang szólt itt legalább, esküszöm erre, mert még orgona is, meg énekkarok a karzatokon – nyilván azt mondta magának a zeneszerző: miért ne? hadd szóljon, a keservét. De szólt is. Füst Milán: A feleségem története

Összegzés nincs, még számot se vetek, hiszen ez egyenként mind külön sztori. Közben meg ugyanaz, nem akarok egeket rengetni. Semmi kis napjaim, és azoké, akiket szeretek. Kincses kalendáriumban nagy tanulság híján egy élet fragmentumai.

Volt talán egy hét is, mikor azt hittem, megváltoztatom. Átszabom a formát, alakítok rajta, kipofozom, mobilbarátság, áttűnő dobozok. De aztán úgy szivárgott el az ötlet, hogy valami nagy, csöndes, konok bizonyosság maradjon helyette, belaktam így, és otthonommá lett. Nem loholok újnak mutatni magam, nem fogtak rajtam sose a trendek. Egy ideje azt remélem, ahogy a letűnt időkben, szobáimban is végső helyén van bútor, szőnyeg, képek.

Noha most, hogy utána számolok, elfog a félelem, hétévenként kicserélődik az ember. Mit fog ez nekünk jelenteni vajon, ezen gondolkodom, de gyanítom, továbbra se roppan össze az asztal alattam.

– (…) Nagyon tetszett. És magának?
– Nekem is… Különösen az ötszázadik után.
Mészöly Miklós: Az atléta halála

Szigetközi séta vadkacsával, kevéssel egy nemkívánatos hóesés előtt.


1 hozzászólás

mindenféle márciusok

itt ez az ócska, üres felület, villogó fekete pálcika húz maga után fekete szavakat, ettől nem lehet jól lenni, ettől nem lehet sehogy. egyszerűbb volt régen, amikor még éltek aranyhalak.

a legrémisztőbb, igen, a fehér lap, amint arra vár, hogy teleírják. (a fehér mező a monitoron, ami ugyanarra vár.)
a betöltését várja, leginkább a peano-görbét, mely lassan, pontról pontra kitölti egészen feketével.
a csend a hangra vár, még ha csak zaj is lesz a végén abból.
a fehér lap a betöltöttségre, legyen csak maszat vagy paca.

különös módon, talán a nap, talán a szél, talán nagyanyám szőnyegének mintái, mit tudom én, de mögém került minden, ami nehéz, pedig az elmúlt napokban nagyon előttem volt.
kitaláltam, hogy vasárnap ötig, mindegy, ha csak fél órára is, nem érdekel az idő, de átugrom hozzád.

a várost zöldalmaillattal szőttük át. meg volt egy leheletnyi zeller.

[magammal hordom a szíved (a szívemben él]
e. e. cummings

magammal hordom a szíved (a szívemben él
a szíved) el sose hagy már (bárhova kell
mennem jössz velem angyalom; bármi is ér
általad ér te drága)

nem érdekel a sors (hisz te vagy a sorsom édes)
jobb világ se kell (hisz nincs világ tenálad szebb
s igazabb) s bármit mondott is volna eddig a hold-
világ s bármit dalolna a napsugár az is te vagy

ez az a mélységes titok mit senki sem ért
(ez a gyökér gyökere a bimbó bimbaja
s az élet fája egének ege; mit a szív remélt
s az elme rejtett túlnövi azt ez a fa)
s ez a nagy csoda mely csillagot csillagtól elkülönít

magammal hordom a szíved (a szíved hordja e szív)


Itt szólhat hozzá

Zug, az egy hely

Rabul ejtett egyszer egy, talán két levél. Pedig csak pár rövid bekezdés. Misszilis, fogom rá, hogy elterelődjön a figyelem arról, hogy magánlevél. Nem fiktív és a legkevésbé sem nyilvános. A felismerhetetlenségig kell megszabni ezért.

A vendéglakások egyikében ülök, középkori kolostor oldalszárnyában. Igen szép, munkálkodni benne kitűnő, haladni ideális.

A város gyönyörű, hegyoldal, tópart. Egy kicsit szét van építve, de a régi városmag megmaradt. A kolostor mindenen kívül van. Veteményeskert, méhészet, nyúlkarám, baromfiudvar. Tehenészet és juhnyáj, ha ez még nem volna elég. Gondját viseli egy családi gazdaság. Megtermelnek hústól a lekvárig, almalétől saját főzésű pálinkáig ami csak elképzelhető, a kolostor mellett egy kis boltban árulják a portékát.

Ennél a résznél már másra sem kívánkozom, arra a szent nyugalomra vágyom, sétálni keresztül a mezőn a mentaillatú kicsike boltba.

Véletlen itt van egy barátom, dolgozik szintén. Esténként együtt tanulmányozzuk a különféle svájci borokat (Bodeni-tó, Jura, Rhone-völgy, Ticino), és jókat beszélgetünk. Micsoda szép metszésű, rég letűnt világ. Időnként bevonatozom Z.-be, találkozom B-vel, máskor ő jön ki ide.

Elrepült Sz.-ba, és megjegyezte, mert tudta, a kiállítás a terv, hogy Magyar Elek főműve valódi élvezet. Kitűnő konyhaesszék vannak benne. De novellistának sem utolsó, Pesti históriák című kötetét akár Krúdy is írhatta volna.

Holnap lesz egy hete, hogy visszaérkeztem Zugba. Megérkezésem másnapján ott folytattam, ahol egy hónapja abbahagytam: dolgoztam. Esténként társasélet L.-al és feleségével. Egyik délután vettem a halárusnál osztrigát. Az első példányt még irgalmatlanul nehéz volt felnyitni, de már az ötödik, hatodik ment, azaz nyílott, mint a karikacsapás. Már amennyiben a karikacsapást ki lehet nyitni egy kellően vastag pengéjű, éles késsel. Sosem ettem még osztrigát, sőt nem is fogok, ránézni se bírok, ezt a néhány képet viszont megnéztem volna magamnak élőben.

Tegnap volt egy szereplésem Z.-ben. Vadonatúj épület a Limmat bal partján egy vadonatúj negyedben, a viadukt mögött. Bámészkodni sajnos nem értem rá, meg különben is besötétedett.
A beszélgetés tárgya Európa jövője, a kultúrák kölcsönhatása, a demokrácia esélye volt – mindez ebben a formában engem nem túlzottan érdekel. Volt valami szelíd bája annak, ahogy elmesélte, mi történt azon a délután. Kifejtettem, hogy a művészeteket és a tudományokat jó volna ismét közelíteni egymáshoz, ha lehet (például az építészet és a tájépítészet esetében lehet). Ez angyali muzsika volt a fülüknek. Másrészt rögtönöztem egy Magyarország-Svájc összehasonlítást, miként a svájci irodalomban cselekménystrukturáló tényező a lavina és a hegyomlás, míg nálunk ez meglehetősen ritka motívum.

Összeért a levélben a sokféle beszéd, Rimaszombat, koreai, japán, az összes szláv nyelvek, zürichi tájszólás és az irodalmi német. Egyik beszélgetőtársam Y. volt, aki húsz éves korában áttelepült Tokióból Hamburgba, akkor Európa neki Oroszországot jelentette, elsősorban Vlagyivosztokot, másodsorban Moszkvát. És hogy 1980-ban a transzszibériai vonattal érkezett meg Európába, és nem tudom, hány napi utazás után a vonat megállt egy hepehupás mező közepén, ahol egy táblán nyilak jelölték, hogy erre van Európa, arra meg Ázsia.

Ennyi a tegnapi nap görgeléke. Ezt a szót elteszem emlékbe, későbbi felhasználásra, hátha valamikor az én napjaimnak is lesz ilyesmije. Aztán kolostorlátogatás, a priorissza, Anna nővér fog minket körbevezetni. Apja erdész volt, kislányként elkísérte a vadászatokra, megtanult lőfegyverrel bánni, elejtett vadat, tud nyúzni, zsigerelni. De már vagy ötven éve itt él.


Itt szólhat hozzá

Gondolatban elbúcsúzni

Szabó Magda 100 volt, ő meg épp 10 éve, hogy nincs nekünk. Fordítva szokás, születésnapon az ajándékozás. Most mégis muszáj adni, indulhat akár így is egy hagyomány. Ha kérne, könyvet kérne, semmi mást, folyton Szabó Magdát, hiába volt meg neki majd az összes első kiadás. De kellett mellé az új, ropogós borító, szép betűk, frisspapír-illat, mindig van legújabb. Az apropó könnyen tetten érhető, mi lehetne más a választás, mint a Zeusz küszöbén.

“… nekem az antik Hellászról van képem, az én tudatomban Periklész él, Platón, a tragikusok, Apellész madarai, a görög mérték és arány és a mítoszok fekete világa. A valamikori és a jelenvaló Hellász most szembesül bennem, eleinte azt hiszem, talán nem találok nyomára annak, amit annyira szerettem, időbe telik, míg rájövök, hogy kár riadoznom, mert megvan minden. Minden. Csak keresni kell, makacsul keresni, mert a Schliemann lefejtette rétegnél vastagabb és ellenállóbb külszín takarja ezt az országot, és minden utasnak magának kell kibányásznia az eltemetett kincseket. Hellász, bár csupa zaj, hallgatag és makacs, megkívánja, hogy megfejtsék a titkát – régi tradíciója különben, ez a találós kérdést feladó szfinx földje.

Az utas azt érzi, minden jövőbeli rossz gondolat ellen orvosságot kap most, hisz fáradt, nehéz órákban mindig emlékezetébe idézheti majd a lovagló fiúcska bronzszobrát, a gyermek finom bokáját, kezecskéjét, térde lágy gömbölyűségét, mindig, mindig ott lovagol ezentúl emlékei között a hajdani kisfiú, és mindig ott néz rá Antikithé ephébosza is. Emlékei folyójának partján óriási vázák piroslanak, barnulnak és feketéllnek, és kislányszobrok is állnak, kicsi-kicsi kőlányok, egyikük kezében nyuszi, a másikéban galamb, és ott néz rá ezentúl mindörökké a Diadumenosz meg az androszi Hermész.

Itt ültél, Hadrianus császár, szerényen, zavartan, mindig áhítatosan attól, hogy hellén földön jársz, itt nézted Aiszkhüloszt, Szophoklészt, Euripidészt, itt ültek az első, domborművekkel ékesített sorban Dionüszosz papjai, te meg egy kicsit magasabban. Valaha te is ezt láttad, amit most én, csak teljes épségében, ha elindultál bal felé, téged is így vitt fel sarus lábad, egyre magasabbra, mint engem. Ugyan mit éreztél, mikor megláttad kibontakozni a Niké-templomot, a Propülaiákat; az Erekhtheiont meg a Parthenónt? Mit éreztél, mikor az elefánthát nagyságú kövek közt végre a kapu elé érkeztél, s megláttad a bejáratot? Vajon a te idődben is álltak itt bódék, amelyekben térképeket, emlékeket és szörpöt árultak? Biztosan. Hellász sose volt szentimentális

Az Akropolisz semmihez sem hasonlít a világ szépségei közül, egyedülálló és hasonlat nélküli.

Az útikönyv dombnak nevezi a hegyecskét, amelyen pihen, pedig nem azt a benyomást kelti, nemcsak az én alföldi szemem érzékeli nagyobbnak, magasabbnak, reálisan is így hat, az atmoszféra, a sugárzás valahogy megnyújtja százötvenhat méter magasságát, amelyből tán úgy nyolcvanméternyi nyúlik Athén fölé. A pőrére égett sziklák tetején úgy szikrázik a szűz istennő temploma, mintha egy görcsös, ujjak nélküli, tevesárga kéz emelkednék könyörögve az istenek lakta ég felé, és nyújtaná a kék szemű Pallasznak engesztelő ajándékul a világ legszebb templomát: szinte lebegnek a szikrázó, vajszínű márványoszlopok a város felett. Láttam az Akropoliszt reflektorfényben, láttam a Lükabéttosz csúcsáról, a Hüméttoszról, láttam repülőgépről, autóról, a város felé közeledve, de látom most is, míg a gépnél ülök, és ezeket a sorokat írom. Nem tudom, milyen lesz a halál, de talán ha lesz időm gondolatban elbúcsúzni attól, ami gazdagabbá tette az életemet, akkor látni fogom még egyszer, utoljára is úgy, ahogy először …”


Itt szólhat hozzá

http://ritaritmia.net

3

94.199.178.60