Általános

Rénszarvasszánon érkezett

Csupa mesés elem. Egy angyallal kezdődött. Sőt volt itt sok-sok angyal, aki körülvett. Fölsorolni őket lehetetlen, mert mi van, ha épp kimarad egy. Pont az, aki miatt a cím lett, vagy aki miatt a hátlapon a szöveg, vagy például akik miatt a legkézenfekvőbb, a vers olyan, amilyen. És akkor még hol van borítón a lány. Hol van apám, anyám, férjem, gyerekem. Felhők fölül mosolygó nagymamám. Angyalokból nem lehet listát csinálni.

Csak a végső angyalt nevesítem, ott állt a széken a sörözőben. Majdnem minden széken, kissé személytelen, eddig nem ismertem, bár ha ő a Simon Templar, akkor naná hogy igen. Bele volt karcolva szépen sorban az ülőkékbe. Mert róla van elnevezve a hely, ahová a könyvemért mentem, Angyal Söröző a kilencedikben.

Ez tényleg az a pillanat, amiről aligha egyszerű. Mert vagy túl lágyra hangszerelem, vagy nincs benne fele se annak, amit jelent. Mégis muszáj följegyezni, hogy így is megmaradjon, elő tudjam szedni majd, mint elérzékenyítő emléket. Mint a babát, amit ötévesen kaptam, plüssből van a teste, lába, keze, csak az arca kemény. Mint a szagosradírt, amelyik mára már törik, prePlaymobil korból cserélhető hajú szőke herceget lovon. Hozzájuk hasonlóan ez az ajándék is rénszarvasok húzta zsákban érkezett hozzám.

Aztán megpihent kicsit annak lába mellett, aki miatt létrejöhetett. Mikor a durva, fehér csomagolópapírban az asztalra került, nem mozdultam rá, hogy tépjem. Nem mozdultam egyáltalán, csak néztem a rejtett könyveim. Ha muszáj születéshez hasonlítani, ekkor voltam hozzá a legközelebb. Nézed föntről az irdatlan nagy hasad, és gőzöd sincs, ki bújik elő. Sejted persze, meg érzed is már mióta, elképzeled, milyen lesz, de semmit se tudsz. Előre szereted, megelőlegezed neki a bizalmat, és félsz mégis. Meglátni félsz, hogy milyen.

Vártam. Vártam és néztem, húztam a félelmet, várást, jóérzést. Így nem fogom többet látni, ennyire rejtve, titkosan és egyben. Húzom, még halasztom, megérintgetem óvatosan. Sose bontok módszeresen, szépen ajándékot. Föllazítom egy ponton, aztán szaggatom. Nem lehet várni tovább, felnyitom. Tépem, ekkor már sietek, akarom fogni a kezemben. Dobog a szívem, remeg a kezem, sírok is, de rögtön abbahagyom.

Fogom, nézem, szagolom, szeretem. Nincs benne semmi fals, pontosan az, amire vártam. Nincs benne semmi idegen. Az enyém. És mind az angyalaimé. Nem remeg majd a kezem, amikor a kezedbe teszem. Elmaradt a lapokról a köszönet. Most, itt teszem meg. Köszönni bármikor lehet.

One Comment

Hozzászólás a(z) kovács péter bejegyzéshez Kilépés a válaszból

(Az email-címet nem teszem közzé.) A kötelezően kitöltendő mezőket a * karakter jelöli.