Hat alma mennyi?
– monológ talár nélkül –

(…) Aztán ott van az, hogy ki mit vesz alá, főleg nyáron. Mit tesz a hatalom, fölveszed magadra, fene se tudja, mit talál alatta, vagy mit nem. Vonulni szerettem, de csak a műsor kedvéért. Persze ez büntető ügyszak, jó esetben bilincsben a vádlottak, rabruhában még jobb, smasszerok és rendőrtanúk, burjánzó hallgatóság, kosarakból szagló sztenderd rántottcsirke, nem szárazon tébé kontra kisvállalkozó a padon. Lehet menni elöl, valahol messze lemaradva a jegyző és az ülnökök, magassarkúban öles léptekkel döngetni végig a folyosón, naplót szorítani pajzsként a mellkasomra, lendületesen dugni a kulcsot a zárba, és bevágni magam mögött az ajtót. Lehet röhögve is, lazán, hogy kilátszódjon a farmerszár és a gombolatlan cuccból a peace nyaklánc, bent asztalra ülni, ütköztetni, a Wellingtont ki hogy csinálja, csinálja-e egyáltalán, és késve kezdeni. Elöljáró vagyok mindenképpen, akármit csinálok, én Wellingtont az asztalon, ő ráerősítést papírpohárból alatta, nem baj, ha pálinkaszag van, az mindig lehet a vádlott, amaz elfelejt tanút idézni, mert majd fog ő ítéletet hozni pont aznap, amikor már kettőkor lépnie kell, randira, ha meg az indoklás nincs leírva harminc, hatvan napig, el kell sunyni, max igazoló jelentést kreálni két sorban, a végén majd elévül pár ötven darab a szekrényben. (…)

/Részlet a 2012. október 12-én elhangzó előadásomból/