Rákapni az anyagra

Amberley, lehet róla azt hinni, szimpán csak egy név, anglikán plébános hetedik lányához illik legfőképp. Aztán útközben kiderül, egy falu West Sussex közepén. Mivel megvolt mindenféle ágyúk meg lövedék, haditengerészeti bázis kontra számolatlanul londoni pályaudvarok, sőt még falat is mászhattam felüdülésképpen, most olyasmit ígértek, elvisznek engem végre már valami lányos helyre. Skanzenszerűségnek festették le, domboldalban elpöttyözve házak, tüncimünci régi tűzhely, kaucsukbabák és molyos tediberek.

Leparkolunk a mezőn, gyanús lesz nekem, hogy kerül szénára oldtimer. Átlépek a kapun, hegyekben Austin és Roverek, csillognak, mint az őrület. Sosem vonzottak a gépek. A csajok körülöttem elkárhozni volnának képesek, elég egy automata Lexus, vadállat dzsip, menten hanyatt dőlnek. Nekem mondhatják, milyen, a márkájukat is összetévesztem. A Land Rovert tudom, ha eléggé szakadt és életszagú, akkor fölmerülhet. Nem jön szóba, így rá se nézek a kocsikra, egy bicajos srác hamarabb fölszed. De ezek, kérlek, eltérítettek. A rajongás, ami a gazdáikból sütött. Nem tulajdonolták a járműveiket, hanem őrizték őket. Óvták, dédelgették, azt kell mondjam, szerették, miként a kutyáját szereti az ember. A világért el nem mozdultak, újságot olvastak, blattoltak és hideg vesepudingot ettek kempingszékről közvetlen a hűtőrács előtt.

Ellazultam, másszóval föladtam, legyen az én sorsom a fémek, vasbetűk és számok mellé szegődtem. Mindegy, mire szolgáltak, egyszerűen szépek, a négyes különösen. Alatta rozsda, gyengém, ha enyészet kezd uralkodni a dolgokon. Védelmembe veszem, szortírozom, gyűjteményem több kiló rozsdás fémet kitesz, két ujjal szétmorzsolható, kiváltképp úgy szeretem. Titokban zsebre tenni őket nem volt alkalom, hiába néztem vissza, hátha legalább egy nullám lesz.

Megelégszem a bőrrel is, ha elég öreg, és tud porlani. Persze el kell hozzá ázni rendesen, hosszan csak állni a vízben. Akkor lesz olyan, mint a nyúlnak a bőre, amit a szeleburdi család kölyke cserzett a Radóval, törik, annyira kemény. Meghatnak a magasba felkötött stoplisok. Kis falumban, míg Ottó boltjában nem voltak gondolák, pont ugyanígy lógott a sajtospult fölött madzagon egy pár. De van a villanydrótokon fennakadtakban is báj, jó volna ismerni a történetét egyenként mindnek, hogyan keveredtek a város fölé.

Vágyom egy házra, ahol téglából van építve a konyha. Nem baj, ha nincsenek fiókok, gyékénykosárban elvannak a kések, fakupában a kanalak. Vászondarabon zöldhátú bíbicek takarják el a szemetest. A legszebb téglák lesznek a munkaasztalom. Minél többet dolgozom, annál inkább kopnak a feliratok, megmaradt élük lassan tűnik el a sok aprítás alatt. Mikor már olvashatatlanok, elmondhatom, végigpróbáltam az összes receptet – a Boeuf bourguignon-on át a Baked Alaskáig lehet, hogy eljutok.

Téglám, bőröm, fémem nem lett Amberley-ben. Csak később derült ki a meglepetéskorsó, Rita, mellette türkiz cserépszívvel. Viszont lett egy illat, semmihez se fogható, ott tanultam. Addigra kicsit belefáradtam az elektromos készülékek, gőzgépek, nyomda, telefóniamustrába, és nem érdekelt szegény fafaragó, pedig volt külön kis fészke leghátul a sziklafal tövében. Helyesebben a virága nem tetszett, hiába állták körül az emberek, oda se néztem, hogyan formálja meg. Bojthoz hasonlított egy bot hegyén, mazsorettpálcára emlékeztetett, nem az én világom a mazsorett. Helyette a szerszámait néztem, árult, mint egy ócskás, háború előtti bicskát, körzőt, vésőket. A kislány a végén a virágot az orrom alá dugta, szagoljam legalább meg. És én csak szívtam, szívtam, hűvös görögdinnye talán, szívtam a frissen metszett mogyorófabojt semmihez se fogható, elveszejtő illatát.