Van képem hozzá

Bojt és űrhajó, így ébredt egy reggel. Arany univerzumba képzelt hét plasztik mini űrhajót és két mesés függönybojtot. Az egész napja ezzel telt el. A bojt ügyesség kérdése, aprócska csel, és már nála is volt. A nagy ház nappalijában úgy csinált, mintha megszédült volna, a függönybe kapaszkodott, össze kell húznia, bántja a szemét a fény. Szegény mami még vízért is kirohant neki. Addig épp jól el tudta igazgatni a zsebében, laza kardigánt húzott fölé, hogy ne látsszon, nagyanyja szerette vizslatni induláskor, attól félt, meglopják, nem bízott senkiben. Pár penge kellett, egy zsilett meg a sniccer, az volt a kedvence, utaljon valami a gyűjteményben arra, hogy bármikor be lehet fejezni. Ez mind olyan, mint egy napló, megvan a maguk története. A játékboltban, ahol az űrhajókat vette, egy ötévesforma kisfiú azt mondta az apjának, a napló olyan, mint a vers, abban is az életünket írjuk le. Versek a futópadon, ő maga a költő, egy dobozt akart, belerakni az összeset.

Részlet Nyári István Baroconomjához írt Barokk rokon című novellámból.