“Úgy néztetek ki, mint egy második világháborús távírószoba.” (PRAE.HU-stáb a Könyvfesztiválon)

Ha volna kutyám, de nincs. Nem is jövök itt állatokkal elő: cuki kutyák meg nagyon édes cicák. (Tünci kisgyerek, na ne. Ld. helyette Gyermeksintér szolgálat, Hívjon-jövünk ) De ha mondjuk lenne – mondjuk kutyám, a neve eléggé adott. Így persze olyan, mintha lenne egy kutyám. Nem, nem három, egy. Jóból nem elég vagy megárt, hogy is van ez? Két külön köz-, egy ellentmondás. A fajtája mindegy, labrador, daxli, pumi, puli, puli-pumi keverék. És a neve nyilván nem Puma. Az én kutyám neve Töfike. És Trombózis. És OTP. Ez így mind, egyszerre. Nem tudom, hogy hívnám, mert nincs kutyám, az majd akkor jönne spontán. Egyszer lenne székrekedése, akkor földes muskátlit dugnék…

Szétterpesztett lábbal ül. Nyújtott lábbal, széles terpeszben. Tömzsi, aranyszínű lábak, egyenes hát. A nyakán piros-fehér kockás szalag, szabályos masni. Mézillatú az egész teste. Fél combja az íróasztal szélére kerül, megbillen, majdnem leesik. Jó, hogy nem esik le, különben ott, ahol földet ér, azon a helyen soha többé nem lesz ugyanolyan sima. Üres a tekintete. Az arcán mosoly. Közelebb került a ficus benjaminhoz, felé fordul arccal. Az íróasztalom része, megvan már vagy nyolc éve, hurcolom egyik albérletből a másikba, de csak íróasztalon érzi jól magát, azt mondják, a ficus benjaminnak lelke van. Kényes lelke. Az öntözésen sok minden múlik. Félek, hogy kiszárad, amíg nem vagyok otthon. Két nap. A víz, ami…