Van a Maros utcában egy ház, egyszer beszöktem. Írtak ott egy csókról, ezért muszáj volt. Valójában még szökni se kellett, jött egy lakó, simán beengedett. Úgy tűnt, nincs abban számára semmi, ha szoborvadászt kell időnként útbaigazítani. Olyannyira semmi, hogy nagy rutinnal sürgött körülöttem. Magamra is hagyhatott volna, és felsétál szépen az emeletre. De nem ment volna másképp. Nélküle, úgy értem. Mert a lépcsőházban búbjáig bugyolált valamiről nem derült ki, szobor vagy csak költözés közepén egy angyalfejes vitrin. Azért megkérdezte még egyszer, vajon biztos látni akarom-e. Mit gondolt, egy ócska tolvaj vagyok, és csak ürügynek használom. Elhitte, hogy nem kell nekem más, mint egy ölelés. Csináltam róla képet, mielőtt kibomlott, és…

Hozzáfogni sírni, hogy de mennyire szarul alakult, nem jön össze a terv, nem úgy, ahogy megálmodták, ej, de kár, hogy mindenki csak saját magára fixál, azzal van elfoglalva, és persze beáldozni nem akarja a kényelmét vagy mijét, meg hogy hord össze százféle indokot, csak azt az egyet nem mondja ki, ami miatt lefújja az egész grandiózus, gondosan cizellált tervet, mit lefúj, megtorpedóz egyenesen, és akkor az álom kipukkad, semmivé lesz, nulla, csökött kis megvalósulás marad belőle, rossz érzéssel, sértettséggel, dühvel fűszerezve. Nyavalyogni, hogy a gyereknek így-úgy az új iskola, merő égadta izgalom meg félsz, ráadásul a sárga földbe lett beletaposva, mert azt mondja a tanár, hogy ő nem torna, hanem…

Úgy tűnt, semminek nincs értelme, amikor kitaláltam, hátha ez a megoldás, összegyűjteni pár érdekes embert. Nem gondoltam nagy dolgokra. Nagy-Magyarország formájú anyajegy, hézagos mandarin nyelvtudás, sőt megelégedtem volna egy jól megcsinált frizurával is, amilyennel anyám tért haza péntekenként hetvenöt tájt. Bárki felkerülhetett a listára, nem volt benne rendszer, nem akartam megkötni magam elvárásokkal, kellett a rapid boldogság. Megdolgozni értük, felkutatni, informálódni kizárt, ez ráérzésre ment. Annyi volt, hogy figyeltem, ha találkoztam valakivel, sorra vettem, haj, kéz, körmök, foglalkozás. Nem lehetett csak úgy beleugrani, igényes legyél, már-már kekec, főleg az elsőnél, az fogja meghatározni a szintet, a többiek érdekességét. Szerelem, ahhoz éreztem hasonlót, mikor szembe jött a férfi az Üllőinél. Úgy…

“Puszta véletlenségből és minden különösebb cél nélkül be tudjuk kóborolni a földkerekséget. Akárcsak azok a növényfajták, amelyek szárnyas magvait szerteszét hordja a szeszélyes tavaszi szél. Ugyanakkor mondhatjuk, hogy véletlen mint olyan eleve nem létezik. Ami megtörtént, az egyértelműen megtörtént, ami nem, az világos, hogy nem, igaz? Vagyis mi olyan lények vagyunk, akiknek a háta mögött a „minden”, előttük pedig a „semmi” van. Szó se lehet véletlenről, nincsenek eshetőségek sem. De az ilyen vélekedések között nincs jelentős eltérés, olyan ez, mint amikor egyazon ételt kétféleképpen neveznek. Ez egy metafora volt.” “Kellemes érzés csomag nélkül felszállni nagy távolságra induló vonatra. Olyan, mint amikor gondtalan séta közben váratlanul a tér-idő görbületébe tévedt torpedóban…