Épp arról beszélgetünk, hogy lehet kapni a DM-ben valami papírvackot, amit ha odatartasz, úgy tudsz pisilni vele, mint a fiúk. Nézem a járda szélét, az úttestet a parkoló autók között, nézem a csatornát, hogy hova pisilnék, ha lenne egy ilyen hengerem, nagyon kell. Talán lehetne henger nélkül is, gyorsan, suttyomban, senki se veszi észre, nagy a nyüzsgés, senki nem figyel egy guggoló nőre, hogy mit csinál guggolás közben. Csak a barátaim szólnának rám, hogy mégse, itt légyszi ne már, felnézek, most aztán keresek egy konkrét vécét. Felnézek, és meglátok egy nőt, hullámokban hajló sáskalap, és a szájában pipa. Úgy tartja a foga közt, olyan áhítattal szívja, hogy hirtelen ő kívánok…

“Elheverek, nem jajgatok, ma mindenbe beleszarok” /Viktor Jerofejev/ (Pomáz, valamikor júniusban. Rám szólnak, képes vagy még oda is vinni? Képes.)

Nagyon kölök vagyok, elhiszem, hogy van angyal. Hiába, én fiúnak gondolom, szép arcú fiúnak, vékony test, lecsatolható szárnyak. Ősztől kezdve beszélgetek vele, nem úgy, ahogy az emberekkel, a szívemmel beszélek, mint a Szorokinban. Nincs semmiféle lista, rajzokat se pakolok ki az ablakba, hogy aztán valaki beszedje. Nem kívánok semmit előre. Másokat csak karácsonyig érdekli az angyal, engem tovább, dumálunk jókat. Meg persze millió, nem hiszed?, millió kis izét kapok, csokit például, egyszer csak egy csoki a semmiből. Nyolc éves vagyok vagy hány éves vagyok, és most ez az angyal-téma, látom az arcát, tényleg. Megy a Barfly a háttérben. A Henry azért csak löki, nekem löki, hogy ne érezzem szarul magam,…

szép, szürke dalolás. mi másra is lenne szüksége bárkinek. (miért vágyik az ostoba szív olykor többre, másra, mintha az nem vinne az elmúlásba, mintha lenne lehetőség feltámadásra, el-nem-múlásra, pedig csak esünk – mint a dióverés.)