Könnyű rákapni erre az egészre itt. Szikszónál már dobog a szíved, csak bámulod a hegyeken a zöldet, hogy mennyiféle. Az erdőbényei derékszögre mindegyik megtalálta a várat, kicsavarták egymás fejét, arra nézzél, ne arra, amarra. Beugrani a kulcsért annyit tesz, hogy lefőtt a kávé, és kell egy nyelet birs a nagy útra. Két óra múlva csak meg kéne már nézni a házat. Füstöl a kémény, vártak, be van készítve a szóda. Nyitogatsz, szekrény, láda, szellőzteted a dohszagot, bedugod a kezed az ágyneműk közé, jéghideg. Nem akarsz elmenni soha. Egyszerre kéne minden, most, rögtön, azonnal, szügyig gázolni a patakban, kenyeret hozni az Ottó boltjából, tüzet gyújtani stikában a pincelépcsőn, kiűzni a Wartburgból…

“A mítosz ereje teremtette azt a jelentést is, hogy ennek a víz nélküli hely lakóinak kivételes, más karakterrel bíró embereknek kellett lenniük, mint a kényelem és a racionális számítás által vezérelt városalapítóknak. A tényleges helyzet azonban, mint láthattuk egészen más. A mítosz kritikáját az ökológia és a gazdaság, illetve politikatörténet adatai szolgálhatják. És mégis, az Ígéret Földje, a magyar Kanahán így változott át a pusztai vándorlás, a reménység általi kitartás, a hagyományokhoz való hűség, a megtartó makacsság mítoszává. Egy nagy és erős várrá, a zsoltáros fordulattal élve, amely megtartó erővel bír, mert oltalom és fegyver. Mert Debrecen mítosza Debrecen múltja.” /Borbély Szilárd: Debrecen mítosza, Alföld, 2011. október/

“(…) már majdnem olyan magas, mint a nénikék, akik minden nyáron összemennek egy kicsit a napon, és hamarosan alig látszanak ki a fűből (…) Azonkívül tudnak olvasni, és tudják betűzni a rebarbarát előre és visszafelé is. Aki meghal, utazhat a Göncölszekéren az égbolton keresztül, vélekedik Garmann, de először el kell temetni a gilisztákhoz, ahol porrá válik. Táskájukat lekvárral, virággal és hetilappal megpakolva a nénik hazafelé készülnek. Tizenhárom óra múlva elkezdődik a suli. És Garmann nagyon izgul.” /Stian Hole: Garmann nyara, Scolar kiadó, 2012./

(…) Kegyetlen, amikor rád csapnak. Ketté a derekadat. Széthasítalak. Hányfelé, végül is mindegy, kettő fölött mindegy, hogy hány darabban vagy. Az vigasztal csak, hogy a körme alá annak, aki csap, mindig bennragad valami, elemi szál, bőrdarab. A szagom ott marad a kezén, a vérem íze a szájában, repülnek a cseppek, eltalálja, háhá, eltaláltalak. Felbátorodom, egészen fellelkesülök, két darabban most én jövök, föl, föl, alsó részem, lendülj támadásba felsőm, ne add föl. Rendszerhibáztál, persze tagadod. Rád taposok. Taposok, taposok, sarkammal sanyargatlak a végén, tűnjön el a hibáztatás, kenődjön szét az aszfalton. Folt, fekete aszfaltfolt a lelkeden, megégetem magam, lélekig hatolok, kényes kérdés, ne lelkizzél, ne hozd fel, föl, amin csak nevetek,…