„… ott strabancoltunk a városkörnyék villanegyedében, … … a szecessziós, úri kőkerítések alatt a tündéri norvég nyárban … … – mert ha sugarával kicsattan, Norvégiában tündéri a nyár, … … és a virágok még nem felejtettek el illatot árasztani, mint egyebütt …” /Határ Győző: Életút/

Amikor beütött a Ki-Adi-Mundik és Darth Maulok baljós kora, vele csomó cirkusz a komód mögé szorult, szőnyeg alá söpört, napokig a Sithek bosszúja elől rejtőzködő klónok miatt, szent fogadalmat tettem a fiúknak. Megígértem, hogy én nem leszek az az idióta, aki megveszi a húszezres Legót egyetlen figuráért, majd az egész, immár figurátlan szajréval blamálja magát a Vaterán. Mekkora a két kicsi öklöd? Nálunk ekkora a maximum legósdobozból. Azért sajnáltam csórikáimat, hogy nekik nincsen Yoda, és nem is lesz, hiába van három Obi-Wan. Dömpingárú ugyanis nem cserealap. Akkor kitaláltam, írok flottul Dániába, ímélcímet könnyű találni a neten, hogy ugyan lehessen már kapni egyenként figurákat. Nem zsákbamacskát, amiből megveszel tízet, és nyolcszor…

Lassúság, erre készült, fölkészítette magát, gyakorolt, elolvasott mindent a témában. Tervbe vette, hogy szétszálazza az elmúlt időszakot, annyira zűrös volt, annyira körbeszőtte a bizonytalanság. Vett egy halványkék füzetet, amit később egyáltalán nem használt, pedig azt hitte, feljegyez majd szavakat, nyilakat indít belőlük, és eljut majd valahová. Tollaslabdázott, ha kellett, és elnyalt pár fagyit. A kémény árnyékát kereste, amikor izzani kezdett a póló a mellkasán. Teljesen érdektelen hely volt, mégis felfedezték, de nem láttak bele, mert csak egy kölyköt szalajtottak érte, hogy jöjjön már. Nem volt éhes, evett. Keveset beszélni se volt könnyű. Vincent és Julie játszottak a medenceparton, ez egy darabig lekötötte, a meztelen előadás. Kitartott hajnalig a forróság, hiába…

New Yorkban vagyok, nem tudom, miért pont New York, mikor semmi közöm ahhoz a városhoz. Egyszer mesélték nekem, hogy azt álmodták, három hónapra kiköltözöm. Haza akarok menni, nincs repülőjegyem, nincs pénzem se, annyira nem tudok jól angolul, hogy a nyomtatványokat helyesen kitöltsem. Telefonálok haza, visszahívást kérek, nem hív vissza senki, hogyan szerezhetnék fiktív hazautazási engedélyt. Kizárt, hogy túl lehet élni egy repülést. A kicsiket el kell rendezni, a sorsukat, mert mi lesz, ha. Egy szerelmes levélben olvastam, azt hiszem, az a jó a “ha”-ban, hogy bár feltételes módot vonz, mégsem feltétlenül “feltételes”, csak nyelvileg. Titokban megbeszélem egy barátnőmmel, figyel majd rájuk, hogy szépeket olvassanak, és mutat majd nekik szobrokat. Gyám,…