Van az utcánkban egy ház. Egyszer meséltem már, mindig rákívánkoztam, amikor arra sétáltam. Gyakran sétáltam, srévizavé áll a mi házunkhoz képest. Szép sárga, és van legalább két tornáca. Lejt a telek a ház felé, nyirkosak a falak, tobzódik rajtuk a vadszőlő. Nem szeretnék ott lakni, a földszinti ablakból csak lábak látszanak, az enyém például, mikor a buszhoz kísérem a fiamat, és jövök visszafelé. Szerencse, hogy van közöttünk tér és pár platán, a földön gaz és tavalyi levél. Szeretnék ott lakni. Fölhívom a számot, amit a kerítésen találok, ez nem lakható ház, mondja az ingatlanos. Minden ház lakható, ez a lényege, helyre kell pofozni, betömni a réseket, és fölszedni a tornácról…

– (…) Amíg gyerek vagy, azt hiszed, normálisak, aztán rájössz, hogy ők is csak olyanok, mint … – … mint VIII. Henrik, Col? Camus azt mondta, hogy az öngyilkosság az egyetlen igaz filozófiai kérdés. (…) mi van, ha az Életben nem úgy történnek a dolgok, mint az Irodalomban? Összességében művészi hatást keltett, de hogy ezt mi kölcsönözte neki pontosan – a színes sálak, hogy lélekben csak félig volt jelen (…) már nem tudom megítélni. A mobil, e-mail és skype előtti korszakban az utazók még olyan primitív kommunikációs csatornáktól függtek, mint képeslap. Végül mindannyian ugyanabban a kategóriában végezzük: nem-fiatalok leszünk. Veronica apja egy Humber Super Snipe-ot vezetett. Manapság már nem így…

Hogy tökéletesen élvezd, Drága Olvasó, kérlek, csukd be a szemed, dörzsöld meg a belső borítót, és képzeld magad egy angol rózsakertbe egy csendes nyárközépi délután. Ez kicsit más, mint a Süskind, őrület mind a kettő. Megnyúzott fiatal lányok, azt még a Tiszán olvastam nem sokkal azután, hogy először megjelent. Elvarázsolt, elbűvölt, imádtam, éreztem, megvolt a szag, amit Jean-Baptiste-Grenouille magára kent, ha végül magára kente egyáltalán, arra már nem emlékszem. Balhé lett belőle később, mert a könyv szerintem az enyém volt, nagynéném szerint az övé, csak abban értettünk egyet, hogy napoztunk, forró volt a bőrünk, halszagú a Tisza, és egymás után olvastuk. Hogy melyikünk előbb, az se stimmelt, pedig jó lett…

És amikor meg az van, hogy végképp utazni kell, mert még márciusban jó ötletnek tűnt, hogy ha nem is feltétlen tűző nap és pincsi-pancsi-tenger, hanem mászkálás a zöld gyepen mindenféle bárányok között, most ugyanez szolid pánikkal tölt el. Nem a gyep, mert az rendben van, és a bárány is ártalmatlan. Csak messzebb menni egy kézitáskányi cuccnál, palack víz, naptej, könyv és háztartási keksz, bonyolultabb, mint jól esne, túl sok a kényszer. A ráfixálás indulás előtt, és megérkezve, hogy mi maradt ki. Nem a csomag a lényeg, pár gatya pótolható, a néznivaló az igazi tétje az egésznek. Hiába szorítottuk le a dolgot vidékre, off a St. Paul’s, a Tower bridge, és…