Semmi nincs, csak a szél. Tépi az ablak előtt a tujákat. Három öreg tuja, észrevétlen száradt el a középső. Nincs szívem kivenni, élő ágaival hajol köré a másik kettő. Mintha féltenék tőlem. Kefiresdobozban paradicsomot palántált az óvodában a fiam. Diónyi gömbök bólogatnak a muskátli előtt. Leszedem, nem érik már be, olíván pirított köret lesz belőle vagy csatni. Sült zöld paradicsom vs. Ezerízű szerelem forog majd a fejemben, míg készül. A sültet választom, film helyett a könyvet, elején a két nő. Húszas évek, teniszcipő, kólásüvegben szalmaszál. Megkívánom, bele kell olvasni rögtön. Keresem, nincs meg, ezért szomorú, ha nem saját házában él az ember, hogy mindig vannak hátrahagyott könyvek. Itt stelázsipolcokon pincébe…

A néni azt mondja, a neveket mindig kicseréli. Hátha olvassa valaki, és még magára ismer, a Józsiból így lett Pista. Lopni járt hozzá a szomszéd, aztán ült a nagy melegben a cserépkályha mellett, pöffeszkedett a jóléttől. A más fája meg égett, szaladgált a macska árnyéka a falon. Pista megunta, lyukat kapart a hasított fába, és puskaporral töltötte meg. A néni elém tesz egy műanyag kört. Lépjek rá mezítláb, vékony törölköző a por ellen, alatta sok kicsi tüske. Energiapiramis, térdemre kerül a másik fele. Szúrja a talpamat, félre kéne rúgni, rám szól, nehogy félrerúgjam, feltöltődik belőle a testem, rám fér szerinte. A néni köt. Nyuszit hátizsákkal, bele pamuttojás, szalvétagyűrűt, csókolózó hattyút,…

Fogjuk az őszre. Ilyenkor bedurvulnak a lélekügyek. Mondjuk másként: az ember nyűgösebb lesz. Hisztis, egyenesen belehajlik a depresszióba. Ez az, hát akkor fogjuk arra. Pár napja még nem volt depresszióm, fura. Most meg van. Göngyölítem fel az oksági láncot, nézem, mi van az elején. Iskola. Na de kérem szépen, engedtessék meg, iskola? Úgy volt, hogy annak örülni fogunk, jó a nyár, persze, a kölykök cukik, de mégis tegye csak szépen a dolgát mindenki, jár a szülőnek egy kis nyugi. Kicsike felsóhajtás, szusszanásnyi. Meg a málenykij robot, az évkezdés külön szakma. Anomália: melózol, mint a töketlen kutya, lapátolod a pénzt az Ápiszba. Vagy mi az, Pirex. Mégis rendben van ez, fizetség…

Miként Firmin, úgy éreztem magam Fraknó várában. Firmin, a patkány, az antikvárium alagsorában. Mauzóleum volt, elfelejtett kincsek múzeuma, olvasatlan és olvashatatlan művek temetője. Mint valami menedék, olyan volt nekem az a pinceterem. Csupa polc minden, cukorspárgával csomózott iratok. Gyűrt, penészes oldalak, szélükön porladó papírhalom. Kiszédeleg, aki utolsónak maradt, lekapcsolják utána a fényeket. Senki se tudja, hogy az utolsó után maradt még egy. Beköltözöm ebbe a hangtalan sötétbe, jószáglapok, birtokok számadása, álmodom és áhítozom. Firmin a papírt konfettivé rágja, mindegy neki, a szája épp Faulknerrel vagy Flaubert-rel van teli. Aztán édes, keserű, keserédes, avas, sós, fanyar zamata lesz a könyveknek, miattuk látja, anélkül, hogy látott volna kikötőt, lovakat, széthagyott ágyat, vízbe…