“Én minden tavaszomat a napnyugtákból merítem.” “– Ó, Mr. Warren, milyen boldogító a zoknija! – Boldog vagyok, hogy tetszik magának – szólt a költő, és merengve szemlélte a lábát. – Úgy rémlik, sokkal fehérebb lett, amióta felkelt a hold.” “Átvette a virágot, és aztán hallottam … mert az ajtó nem volt egészen becsukva … hallottam, amint végigmentem a folyosón, hogy azt mondta: „Tisztaság és illat, a tisztaság illata és az illat tisztasága!” Isteni volt!” “Mind a két férjem megmérgezett.” “– Maga is fölfedezte a Természet mágikus szívét? –” “Már láttam magam az Örökké-valóságon át hajtani egy időtlen taxiban.” “Legyünk gyöngék, légy gyönge, Jug. Sokkal kellemesebb gyöngének lenni, mint erősnek.” “Olyan…

Muszáj volt letörölni mindent a kártyáról, szükségem volt helyre. Toltam, halasztottam hetek óta, nem móka, meló végigszasszerolni ezerhatszáznyolc fotót. Oké, az én hibám. Ha megtetszik egy táj, csinálok róla százat. Egyetlen nyurga kis árnyékból ötven lesz. Fogalom a Portsmouth-i répatorta, az ízérzékelés csimborasszója, ha eltekintünk a terrorelhárítás körüli cécótól. Amennyiben azonban ettől a gyomor összeugrana, elég a szomszédos csülökre pillantani, anyám remekműve, belefeledkezni a nézésbe, azonnal enged a szorítás, nyugtatólag hat hófehér kenyérszalonnán a zöld zellerlevél. Tényleg nem én csinálom, a káoszból kinő a sorrend, tolja magát egymás mellé Szalonkavölgy és Mura-mente, Bognor Regis és a Bodrog, egyedül a VOLT fesztivál marad magához konzekvens. Kénytelen vagyok azt, amelyik utálja, ha…

„alig ellestem, már tovább is adom” /Tandori Dezső: Seurat: Külváros/ Azt mondtad, hogy birkát fogunk őrizni. Illetve inkább te, ez igazán férfias dolog. Addig én majd főzök valamit. A Sörikében ülünk, alkoholos filc lenne a legjobb átírni a coca-colás molinón Csőrikévé. Elkapta végül valaha is az a köcsög macska? Vagy csak ő szopatta folyton a macskát? Lakni lenne jó akárhol, erre jutunk végül, de jutni bárhonnét – rám nézel, összehúzod a szemed, lesz közötte pár, addig ismeretlen ránc – hová is? Mondjuk Rió, nem, nem. Legyen Párizs? Nem jó, messzebbre. Izzad a tenyerem, ha repülnöm kell. Most még hányingerem is van, de ezt eltitkolom. Máris van néhány dolog, amit eltitkolok…

Adja magát, hogy ott kezdjem, azon a meleg, őszi napon, amikor hiába november, a kórteremben sarkig ablakot nyit az ember, hogy aztán papucs nélkül üldögéljen az ágy szélén. A napon, ami azért hat, mert peinlich lett volna november hetedikén születni, mondom én, az április négy, bár ha most döntök, hét, és ráerősítek a többi gyerekkel is a retro fílingre. Egy másik délelőtt furakszik ide, sikít a csempevágó, ülök a koszban az ablakpárkányon, és a Lelki köldökzsinórt rágcsálom. Bűntudattal olvasom, elvileg lehet beszélgetni veled, közben, igazolásképp rugdosol, hogy még szarabb legyen, nem beszélgetek. Vagy csak mindkettőnknek elevenébe vág ez a gyémántvisítás. Könyv fölött a burkolót nézem, hogy halad, nem hagyhatom itt…