Felnőttek. Ha fel nem is egészen, de átformálódtak rendesen, mióta egy felkérésre rajzoltak, írtak, modellt feküdtek. És a lényeg: filmet készítettek. Itt szemüveg lett, ott nagykorúság, emitt zene árad, amott német deklináció, változnak. Közben meg marad mind ugyanolyan, mint amikor tolták fel a Múmint a hegyre, és közben azt kiabálták, hogy én nem fogok semmit csinálni! „Ezek a japán karácsonymanók. Kicsit csúnyácskák, de nagyon fürgék és elevenek. Akiket Japán érdekel, azokhoz ezek az úgynevezett csingakuk szállítják az ajándékokat, és a speciális, bambuszillatú fenyőfát. A manók színe aszerint változik, hogy az adott gyereknek mi a kedvenc színe. Némelyik engedi magát befogni, azokat etetni kell bambuszőrleménnyel, különben a fenyőfát rágja meg. Ha…

Nagyapám pecsétgyűrűjén kék volt a kő. Nagy lombú fával a közepén, családi címer, talán kőris, de lehet, összekeverem Kőrös címerével. Az a kék olyan volt, mint az ég és a tenger egyszerre, benne volt minden, az összes kék. Tudtam, sose lesz az enyém. A gyűrűt fiúk öröklik. Unokaöcsém a legöregebb fiú, így az övé lett, testvéremé egy másolat. Közepén hiába áll ugyanaz a fa, kő nélkül semmi. Máshogy kopog. A pecsétgyűrű lényege ugyanis a kopogás. Ahogy a fotel karfájához ért. Legtöbbször halk, lassú ütem, időnként hangos és türelmetlen. Főleg, ha meccs volt. Fradi meg a magyar válogatott. Ja, meg a műkorcsolya. Abban ugyan nagyanyám volt az igazi ász, egy egész…

Nem hagyhatjuk. Nem engedhetjük a közelünkbe. Vihíííj-vihujjj, riadó, riadó. Veszélyben vannak a drága kicsik. Kicsike kincseink. Muszáj felvennünk a harcot, meg kell védeni őket. Összefogás kell kérem szépen. Olyan időzónába léptünk, ahol résen kell lennünk. Többfelől várható támadás. Vihíííj-vihujjj, riadó, riadó. Kell, kell, muszáj. Pajzsot tartani. Visszaverni. Ütni-vágni kell az ellenséget. Méreg. Mé-reg. M-É-R-E-G. Felkiáltójel. Megmérgeződnek. Szegény kicsikék, jaj. Tudatosak vagyunk. Mindent tudunk. Elutasítunk. Mérték. Tartjuk. Minőség. Valljuk. Büszkék vagyunk arra, hogy éhezünk. Egyre tisztábbak leszünk. Felhördülünk. Undorít minket a szakállas férfitest. Egy szál sztaniolban. Hát azt kéne rágniuk? Lenyelni a férfit? Soha. Rokonait meg pláne nem. Az összes Haribokat. Fúj, gumi, nehogy már. Néha Tutti Frutti, nem elég nekik…

Menekülőre fogtam. Kihátráltam, amint találtam hozzá indokot. Muszáj volt legitimálni a gyávaságomat. Nagy svunggal vágtam pedig bele, tessék, vágjanak csak belém ahányszor akarnak. Már akkor falsul hangzott, mikor arról volt szó, térdek tájékán elmolyolnak rajtam, hátha jobb lesz. Hagytam magam elszédíteni, előttem a habkönnyű, fájdalommentes élet. Ahogy a bevonulás sunyin közeledett, lett egyre gyanúsabb ez a hátha jobb lesz. Föl-fölcsapott, aztán csak dübögött a homlokom mögött, másfél éve mit fogadtam meg. Hogy sose. Önként kés alá sose, nincs az az ígéret. Lazán perdültem elé a folyosón, volt szó ugyan másról, de az most mind sztornó. Maga hónapokra elmegy, sehol nem lesz pont, mikor képzelt bajok legyűrnek. Én meg másnak többé…