Nyolc a középső fiam szerencseszáma. A nyolccal eddig nem volt szerencsém. Nem vagyunk egy hullámhosszon számok terén. De most, hogy áprilistól egy egész éven át lesz hozzá közöm, kénytelen leszek vele megbarátkozni. Megszelídítem a nyolcast. A legszebb szám, önmagába fordul, benne van a végtelen. Abban pedig a sansz, hogy bármi megtörténjen. Vendégségben voltam a napokban, születésnapot ünnepeltünk épp, negyvenöt, hozzá számolatlanul virág. Volt még baconba tekert csirkemáj, rokfortkrém, gluténmentes házi túrótorta. Halomra megpakolt asztal mellett kenem a frissensült kenyérkét, sztenderd tavaszillat csap meg. Jázmin, nekem a bánat illata. A napé, amikor utoljára simítottam végig ritkás ősz-szőke haján. Nyolc éve volt pontosan, a nyolcban nincs más, csak hiány. Már hétféleképp emlékeztem…

Egy régi versemben feltűnik a lány. Pont úgy néz, mint élőben. Az élő ezúttal azt jelenti, ahogy a fényképen. Épül egy kiállítás. Bejutok a kulisszák mögé. A kendős arc nem fér el egy National Geographic borítón. Állok előtte, néz rám, nagyobb, mint én. Nitro Szűk nadrágban alig bírtam mászni, arról nem volt szó, hogy az ösvénynek vége, és előttünk egy fal lesz, függőleges szikla, elszórva pár kékvirágos inda, nem kell új utat keresni, ennek vágjunk neki. Kezemről lenyalom vért, az ágat elengedem, nincs helyette másik, hogy elérjelek, még tíz centi, muszáj jobb lábról balra váltani, mészkő porlik, föld pereg, csúsznak a levelek, a profiknak ezért a játékért éri meg. Mozdulat…

Kőrösi Zoltánnak Kigyűjtöttem Tandorit a Hét fejlövésből egyszer. Akkor épp mendegélt rendesen az élet, és úgy tűnt, semmi időszerűsége nincs. Biztos voltam benne, az időszerűség csak idő kérdése, nem is tettem mélyre. Az egész csak pár sor, legyen kéznél a rossz időkre. Annyira rosszakra, mikor majd nem tudok beszélni. Mikor majd nincs szó, legfeljebb dadogás helyette. Hümmögés. Az a fajta zsibbadás, amit minden felnőtt ismer. Valahol a szív körül kezdődik el. Fölmászik az agyba, aztán megy vissza, eldönthetetlen, hogy forró vagy hideg. Megyek pénteken, utazom a lemenő nappal szemben, nagymama emlékével teli apró kockaházba, oda vágytak a gyerekek. Minden a legszebb, a napsütés, a péntek, talán van már fagyi, ahol…

Sehogy. Vágnám rá zsigerből, ne próbálkozzál, eszedbe se jusson. Eleve ne jusson eszedbe, különben utólag döbbensz a tévedésre. Éljél csak szépen, snájdigul egyedül. Mit gondolsz, ugyan majd megnyugvást találsz, háborítatlan öblöt, ringató hajót? Szétcincálódsz, van arra bárkinek szüksége? Örök mást-akarással nézni farkasszemet? Úgyis te vagy a hülye. A hisztis, a kekec. A másik annyira pazarul ellenne csöndben. Nyugiban, ha nem volnál te, aki beleugatsz, akinek semmi se jó sose. Ne már. Pont hogy most is ő háborog, Il Capo. Pedig te ellennél pazar csöndességben, helyette áll a cirkusz. Ragadós, átragad az összes résztvevőre, ez van, ha túl nagy a létszám, a felbolydult méhkas őrült gyenge hasonlat. Rend kéne, korlát, a…