Már csak az van hátra, és következhet a Nagy Hátradőlés menten, hogy bemutassák ország-világ előtt. Ország-világhoz az kell, hogy mindenki ott legyen. Nem számolom, tudom, ott lesz. Olyan kevés elég a mindenkihez. Úgy szokott lenni, hogy az ember elmesél pár dolgot. Elárul. Például egy verset előre. Most ezt, hogy ne terheljelek meg, legyek rövid, egy kicsit szerelmes, és ne vigyek túlzásba semmit. Sose halálos az ilyesmi, véresen komoly viszonyok nincsenek, tanuld meg. Csak a következmény, arra érdemes odafigyelni. kundryként előttetek „de aki széjjel szédül, szénné feketül végül” (Eschenbach: Parzival) tűnj el úgy, hogy ne lássalak, végképp tűnj el, ne abnormálisan, meghagyva magadból mindent, íz, szag, hang — vigyed, én meg…

Csupa mesés elem. Egy angyallal kezdődött. Sőt volt itt sok-sok angyal, aki körülvett. Fölsorolni őket lehetetlen, mert mi van, ha épp kimarad egy. Pont az, aki miatt a cím lett, vagy aki miatt a hátlapon a szöveg, vagy például akik miatt a legkézenfekvőbb, a vers olyan, amilyen. És akkor még hol van borítón a lány. Hol van apám, anyám, férjem, gyerekem. Felhők fölül mosolygó nagymamám. Angyalokból nem lehet listát csinálni. Csak a végső angyalt nevesítem, ott állt a széken a sörözőben. Majdnem minden széken, kissé személytelen, eddig nem ismertem, bár ha ő a Simon Templar, akkor naná hogy igen. Bele volt karcolva szépen sorban az ülőkékbe. Mert róla van elnevezve…

Kaptam három napot. Születésnap, együttlét, szüleim, testvér. Elsőre nem arra figyeltem, eszembe se jutott a legendás helyem, a közelében leszek megint. Történetesen pontosan ott, ahol nyáron futni kezdtem. Tudod, a mező, ahol mindenki mosolyog, úgy üdvözöl. Hiába nem látott még sose, töretlen nevet és nevet és kíván szép jó reggelt. Csak az évszak más, akkor július volt, most meg alighogy tavasz. Örültem persze, egy találkozás önmagában ok az örülésre, ha régóta vágysz rá. A külön ajándék, hogy pont akkor járhatom végig újra az ösvényt, amikor a legtöbbet számít. Amikor nem egy szimpla séta vagy futás, hanem csúcspillanat, egy megjelenés elemi élménye tér vissza. Amikor összeérnek a dolgok, egyensúlyba kerül a…

Egy kiállításon találkoztam vele először. Ha vele nem is, a fényképeivel. Képeken át mégis vele, egészen meghitt találkozás volt. Onnantól fogva őrzöm, előveszem néha. A cikkel, amit róla írtam, nem zárulhat le. Biztos voltam, lesz még nekünk dolgunk egymással. Akkor így meséltem el, mi történt velem a bérházba rejtett galériában. Visszapillantó tükörterem „Tükrébe ásít, Tekintsd a bácsit Csak jelenésnek.” /Kemény István: Visszapillantó tükörterem/ Jó, ha valahova nehéz bejutni. Van benne izgalom, kihívás, hogy sikerül-e. Dél van, harangoznak a Horánszkyban, vagy innen nem túl messze. Feketére lakkozott cirádás vasrács igazi kulcslyukkal, nem csak olyan semmi-kis kapu, amit simán kipöccintesz. Ehhez ész kell, ügyesség, fondorlat, hogy a túloldalán legyél. Persze zsebben a…