Most nem a szöveg a lényeg, a szövegelés, hanem a zenék. Persze az is lényeg, itt akár meghallgatod. Gyűjtsek össze öt-hat, számomra meghatározó dalt, mondták, legyen nagyjából húsz percnyi anyag. Egy élet zenéiből hogy csíp ki az ember húsz percet. Minek alapján szór meg, hagy bent, miért pont így szelektál. Csak úgy lehet, hogy nem gondolkodik. Nem mérlegel, ez majd épp a verssel klappol klasszul, ez hiperintelligens, ez merész, az meg elég laza a kellős közepén. Mint villanások, tűnnek elő a ritmusok, engedek nekik. Végül nem kerülhetett be mind, túl hosszúra nyúlt a lista, kettőt muszáj volt kihagyni. Most megmutatom, mi volt a cetlin. A sorrend nem időrend, nem, ahogy…

Most mindenki elmondja. Én is. Most mindenki dadog. Én is. Most mindenki sír. Én is. Tizenhét hattyúk. Másodév, szerelem. Nem bölcsész voltam, nem értettem. Hogy lehet Péter, mikor Lili, és fordítva. Aztán belejöttem. Ez volt az első. A madarast elajándékoztam. Megbántam. Schiele-vel az elején beszereztem megint. Ezt is megbántam, a madarast kellett volna valamiképpen. Most előveszem. Az elsővel búcsúzom el. Legyen ez az utolsó nekem. Vagány, tündöklő, szépséges. “A várástúl félek. A jelent szeretem, a jövőtűl rettegek. Attól es, az mit majd mint jelent annak utána szeretni fogok (nem lévén más választásom). (19.) Illetlen fecskendős-autó elül fa megé búttam. A fákrúl az a véleményem, benső gondolatom, hogy azok férfiak vólnának.…

Mi össze vagyunk nőve. Innen van az, egyszer így beszélek, most meg pont ellenkezőleg. Nem mennék sehova, nem szöknék már egy picit se. Maradni volna jó velük. Össze vagyunk nőve, ezért piszkál, ahol egymáshoz érünk, és kéne, hogy néha friss szél játsszon közöttünk. Aztán meg rögtön az kell, hogy hozzám ragadjon a mocskos kis kezük. Nem tiltakoztak ők direktben. Még csak nem is szidták, annál ügyesebbek voltak. Szép lassan koptak el az addig jól bevált helyek. Nincs nekünk szükségünk annyiféle jóra, mondták. Cincértábor a barlang tövében, Vackor az erdő mélyiben, angol mese két lépésnyire, no meg a karate. Lepörgették magukról, és kiszórták egyenként a távollét összes sanszait. Nem kerül nekünk…

Azt mondják, á, biztos a front. Kevereg most hideg és meleg, aztán megállapodik, majd akkor lenyugszik benned, elsimul minden. Nem frontfüggő a feszültségem. Éreztél már olyat, hogy lövésed sincs, mitől, de szanaszét szakadsz. Meg akarsz halni, ez a következő pillanat, persze nem halsz, csak nehogy meghaljon valaki. Ne legyen baja neki, se neki, gyereked, apád, kezdődik a lista, kivel mi ne történjen. Feszít, hiába játszom, amit tanítottam, itt a gomb a jobb halántéknál, katt, átkapcsolod magad. Így tud az ember csinálni rosszkedvből jót, szomjból elégedettséget, hulla fáradtságból fitten folytatott napot. Tanítom, belebukok, hiába kattingatok. Marad szegycsont alatt a rém. Lenne bárcsak szeme, hogy belenézzek. Karja, hogy hátracsavarjam, bokája, hogy összerúgjam.…