Oszt, szoroz. Azért, hogy kiegyenlítsen. Ez olyasmi, mint az egyszer hopp. Istenuntáig mászkálsz ide-oda. Aztán ennek vége. Ugyanott látom magam, ha évekre előrenézek, mozdulatlan. Különös becsülete lesz így az utolsó útnak. Volt velem egy könyv, fiamtól kaptam, mikor még Izland szóba se jött. Sjón, mert A macskarókát imádtam. Ez most A cethal gyomrában. háztámasz nem undok férfiak Barakkok voltak, félhalott buszok, fekete partok, csontig ázások, sültkrumpli-vacsorák, mert minden kurvadrága, volt bárány halomszám és bálnák ígérete, rém undok férfiak és türkizzöld tavak, egy csapat összerázódott magyar, nevetés, könny, pár valódi ölelés, pillanatnyi öröm, hogy világos van, voltak pintyfejű lundák és jéghegyek, érezni lehetett vízből az erőt, földből a bugyorgást, a levegőben…

Már nem elég a mesék szava, hinnem; s nem ejt meg öles híradás … De ezt, íme láttam is. Ön-szemeimmel. Magam. Értitek? Én – nem más. /Ilja Szelvinszkij: Mindezt láttam!/ Mormol a Néva régi verseket. Gogol könyvéből lép elő a Nyevszkij. A Nyári kert Anyegin fejezet. Blokra emlékeznek a Szigetek, A Razjezzsaján kószál Dosztojevszkij. /Szamuil Marsak: Mit ember érint …/ Szép asztrahán sapka, szürke szőrköpeny. Hóvihar nyüszít most kint a földeken. Forró tea mellett ül a két barát. Lángvörös az egyik, a másik ragyás. /Mihail Golodnij: Ballada Oszoka Kugyelről/ mit lelkembe zártam az otthoni földön, azt itt ma ezernyi versztára is őrzöm. /Jevgenyij Dolmatovszkij: Ezer versztára/ Zokogó zenészem! Se szőke…

És még mindig a vonatkozó Viktor Jerofejev. Nem cifrázom, tudniillik az Enciklopédiában a medvéről, orosz medve, ott van minden. Nagyjából stimmel, mondom úgy, hogy nemrég beleszagoltam, épp a hónaljába csak valamit. Ráadásul Pityer a sűrűjétől elég messze esik, szóval ahogy egyre távolabb mész, az összes passzus egyre valószerűbb. De persze az is fölmerül, hogy kamu az egész. Az orosz lélek enciklopédiája Érinthetetlenségétől megfosztva Oroszország nem ébreszt tiszteletet maga iránt. Rendszerint megrontja azokat, akik közelednek hozzá. Maradandó lenyomatot hagy azokon, akik felkeresték. Hibbant agyú nép nem hiába születik? Ugyan már! A galaxis attól még szívesen belevág a blow up-ba. Ráuntam a hegyibeszédekre. Volt mitől elveszíteni a fejem. Törekvésem, hogy a megvetésnek…

Emlékednek legyen ez áldozat… Puskin Én onnan elkerültem… Puskin Dosztojevszkij orosz hazája ez. Egy torony hegye éket ver a holdba. Csapszék-zsivaj, és könnyű röptű hintók. Négyemeletes ház-gigászok nőnek a Gorohovaján, a Szmolnij táján. Lépten-nyomon pénzváltók, tánctanárok, cégérek: Henriette, Basile meg André, pompás sírboltok: Sumilov-család. Különben alig változott a város. És nemcsak én, de más is észrevette, hogy vannak olyan órák, amikor valami régi metszetet utánoz, nem nagy mester művét, de csinosat, úgy a hetvenes évek modorában. Különösen télen, hajnal-sötétben, vagy alkonyatkor – túl a kapukon feketéll a kemény rajzú Lityejnij, meg nem csúfolta még az új divat. Szemközt velem meg – Nyekraszov lakik, és Szaltikov… Házukon emléktábla. De félelmetes volna,…