Leginkább egy napórát hordanék a karomon. Kár, hogy a szervezetünkben nem nő növény, például málna. Mózes miért volt ilyen dühös? Kálium-judit. Az én órám tényleg hisz abban, amit mondok. Visszajön ez a honérzet, ha nem veled vagyok. Az anya, az gyűjtőfogalom. Ott van az arcodon a Wifi-jel. Apa, jobbra van a Beled. Migráns fejfájás. Franciaország kihalt. Én már nem bírok hamisan énekelni. Simán lehetnék nemzeti hős. Az vérmocskolás, ha tőle lesz gyereke? A Nimród már megint learatja a búzát előlem. De én nagyobbat hallok. Barnabás, te már a Valhallánál felittál mindent. Annyira szereti a fánkot, hogy egyszer majdnem elhízott tőle. Saját tudta nélkül öngyilkos muflon. Grassalkovich, mint Kalasnyikov? Koldus leszek,…

Hogy nem vagyok se itt, se ott, múlt és jövő közt ingázok, előkerülnek elfeledett blúzok, legkedvesebb piros blúzom azon a szép helyen, ahol megjelenni különösen akkor szerettem, mikor volt bennünk rendszer. Megnyugtató volt és komfortos, mint egy jó fotel, lehetett belesüppedni, aztán várni a következő estét, hogy belesüppedj megint. Régi és új, egyszerre van bennem minden, jó volna egyiktől elszakadni, itt helyett már csak ott lenni. Két hét, még talán kettő, addig az érzés, egy piros blúz, az jönne jól most. Egy piros blúz, az volna jó “Mit málló kőre nem bizol: mintázd meg levegőből.” /Weöres Sándor: Örök pillanat/ Fagyasztva szárított málna, az olyan szomorú, mintha elszállna belőle a lélek,…

Ötvennégy plusz kettő fénykép. A félredobottak. Csak gyűltek, gyűltek, mert épp sehova nem passzoltak. Az ember időnként fájlnagytakarít. Ezek úszták meg. Innen-onnan. Kórházi pléden egy váratlan kalap. Tolltartó, hogy milyen precíz a kisfiam. EB-gól-, zsíroskenyér-mámor. Nyizsnyij novgorodi gatyaszár és izlandi sár. Zsinagóga Krakkóban, és VOLT Fesztivál. Festett koponya savanyú spárga után. Ilyenek gyűltek össze-vissza. De a legkedvesebb nekem mégis a fény, elárvult óvári szekrény oldalán. Ugyanonnan pedig a kert és a kutyám. Fekvőperspektíva, kockás plédről indítva, egy nyári délután. Ahol nézzük fiammal az eget, kezében Borsodi, pólóján Don’t Look Back. Én mégis ezt teszem, nézem, csak nézzed a régi fényképeket.

Annyival intézem el, a 6 az ördög száma volt, a 7 ezzel szemben mesés. Legyen így, valódi mese, muszáj, hogy így legyen, nem adom alább. Minden számnak más színe van, a 7, az sárga, százféle, főleg dohány és nap, a legmelegebb sárga, ha a kettő összeolvad. Elengedhetetlen alkotórész a melegség, a tükröződő fények, és ha végre ott a szobád falán, a szobádban, benned, akkor megállj. Állj, és nézzed, gyönyörködjél, milyen egyszerű a téli napsütés. Marokba söpörni tűlevelet alighanem tavaszt jelent. Hullós fám volt idén, akkor hát korai tavaszt. Nem divat ma már a közönséges luc, nekem mégis az kellett, régi karácsonyokra emlékeztet. Csak elsétál mellette az ember, pereg a levél,…