Találni jó dolog. Megtalálni, ami elveszett, de még inkább azt, ami sose volt a tied. Ami uratlanná lett, mert már senkinek se kellett. Vannak tipikusan találós emberek, ők ráakadni kincsre bárhol képesek. Nálunk kettő is van ilyen, az egyik úszómedence alján ezüst karperecre, fűben aranygyűrűre lel, a kisebb inkább mennyiségre, semmint minőségre megy. Házunkban műanyag szívlakattól kezdve körömnyi fém kiskanálon át beton villanyoszlop sejtjébe igazított Bhagavad-gítáig gyűlnek a dolgok halomszám. És most nem a lomtalanításról beszélek, persze azzal is lehet hasonló eredményre jutni, de ilyesféle elhagyott holmihoz szerencse kell és persze némi szufla. Ritka az, amikor úgy kerül eléd valami, amit akár haza is vihetnél, hogy tetszik és éppenséggel szeretnéd,…

Van olyan érzésem, bármerre nézek, elfog a félelem, nem igazi félsz ez, nem tudom, pontosan mitől is félek, mert valódi dráma sűrűjében még nem éltem, csak tanultam meg olvastam róla bőven, ez a sok ütközet úton-útfélen, hiába voltam úgy el eddig, hogy kizártam, ki akartam zárni, de mostanra bekúszik a bőr alá szépen, és az ember félni kezd, a háborút nem lehet kizárni. Mikor kisgyerekeknek kell váltig plakátokat magyarázni, mikor az önkény, az uralom dinnyekrémleves mellé kerül a déli diskurzusba, mikor ott lebeg az a rohadék, buci papírsárkány a fejed felett, hogy bármikor ellehetetlenülhetsz, akkor mit csinálsz, vajon kivonod a szaros kis kardod, és nekirohansz a kötélnek, hogy elvágd, hagy…

Pedig gyönyörű barackok voltak. Mind egyforma nagy, hibátlanul narancs, foltban pici piros, akárha diszkrét smink volna. Gondolkozni kellett, mi legyen velük, mert enni jó, lekvárnak még jobb, ha meg tovább megyek, egyenesen pitébe termett. Levittem a pincébe vödröstül, hogy időt nyerjek. Közben eltelt egy nap, szemüvegkeretért jártam be kisvárosom boltjait. Emitt csak hümmögtek ismerősen, ennyire keskeny arcra szinte lehetetlen. Másutt, ahol hajdan sokat segítettek pápaszemes lelenccé lennem, rám förmedtek ugyanúgy, mint régen, én rontom el szándékosan a saját szemem azzal a sok szar, máshol vett, olcsó holmival, inkább vennék náluk, száznegyvenöt helyett százezerért per lencse, hát persze, így is ez a legjobb ár az országban, a magam ellensége vagyok, ha…

Mikor óvodába mentek, nem fájt a fejem miattuk. Tudtam, jó helyen lesznek békés, szép, szerető környezetben. Úgy is volt, se nyűg, se sírás, együtt örültünk az ottlétnek. Pár nap után, az itthoni csöndben esett le, innentől az életüknek lesz egy szelete, amit nem ismerek meg sose. Amire csupán egy picike résen keresztül nézhetek, és akkor se látok mindent. A rés épp egy ajtónyílásnyi, onnan a babakonyhának egyharmadát látom, a játszószőnyegnek majdnem felét, a csúszdás ágyból alig valamit. A fennmaradó felek, harmadok az ünnep részei. Akkor megmutatják, ott mi minden is zajlik. Elmesélik – délelőttjeikből ennyi maradt nekem, a meséik. Hiába telnek el évek, ha elmennek, pont ugyanezt érzem. Nem a…