Kinyílik-bezáródik előttem rendre egy ország. Csiki-csuki, így játszik velem. Beleszerettem huszonegy évesen. Mikor először a földjére léptem, bűbájos öreg föld, tudtam, innentől közöm lesz hozzá időtlen. Pedig akkor még hátravolt az igazi szerelem. Pár nap, és előkerült az is. Hogy az előző életek verzióhoz köthető-e, talán igen. Különben nem lenne az a meghatározhatatlan, konstans remegés belül. Nagy-Britannia, mikor fölmerül. Mindegy, mely vidéke, mindegy, nő vagy férfi, mindegy, hogy vesepuding vagy Brexit, nekem bármiként jöhet. Sőt, megyek én, ha egyet is füttyent. Játszik velem, de nem, vannak játékhoz hasonló végzetes dolgok. Hív magához, aztán elenged, hagy a fenébe. Lassan harminc éve, hogy ezt csináljuk. És marad ott mindig egy rész belőlem.…

Végigsétáltam ától cettig a Nagykörutat. Lett ugyanis egy majdnem október végi délután, amikor elég volt egy méregzöld trikó. Ugyanolyan zöld volt a harisnyám. Hátizsákomban egy csepp kávé kétdecis befőttesüveg alján. Reméltem, hogy nem szivárog, és ragad majd tőle a kendőm. Pár órán át szükségem volt előre lefőzött, instant ébrenlétre. Mikor a Bakátsról indultam, nem terveztem sétát. Mégse bírtam villamosra szállni. Először az örökre bezárt, áporodott boltokért mentem tovább. Kirakatok előtt megálltam. Opálos, csillagformán repedt, maszatos, ánégyesekkel szanaszét ragasztgatott üvegek. Felpöndörödött papíron napszítta betűk, hogy hova költöztek el, hogy hívd ezt a számot, hogy kiadó, hogy keresd az interneten. Vagy csak annyi, hogy vége. Ahogy jutottam előre dohos bérházak mentén, a…

Kásafüggő vagyok. Hol kezdődött vajon. Talán a tejbegrízzel. Minden ment ugyanis, nincs olyan TV Paprika Magazin vagy akár Good Food, melyet ne főznék le. A tejbegríz az egyetlen, ami kifog rajtam. Pedig azon nőttem fel, kell, hogy ott legyen a zsigereimben. Az ujjam végiben az elkészítése. És mégse. Hiába küzdök, tényleg, szinte harc ez, nem jutok semmire. Bágyadt göbökkel van a grízem teli, folyik, mint valami leves vagy épp a kanál megáll benne. Egy dolog viszont állandó. Az odakozmált alja. Mostohának éreztem magam, mikor végképp besokalltam, és lemondtam róla, nincs ugyanis tejbegríz nélkül boldog gyerekkor. Ekkor folyamodtam trükkhöz, miután az első, helyettesítő megoldás, a tejbekuszkusz nekik nem nagyon jött be.…

És akkor hova menjek, kérdezte magától. Hova menjek. Nem csinált mást, csak ismételgette, hova. Hova menjek. Menjek. Hova. Kék terítő volt előtte. A terítőn fehér csíkok. Nem csíkos terítő, nem mondaná senki igazán csíkosnak. Azért, mert a fehér csíkok, körülbelül félcentisek, két és fél tenyérnyi távolságra voltak egymástól, köztük viszont nagy, sima kékség. Kéttenyérnyi, ha férfikézzel mérik. Így kettő és fél. Meg kell védeni a kisgyereket. Azt, aki lekaparja más kaparós sorsjegyét titokban. Komoly, jelentőségteljes ügy. Az anyjától kell megvédeni, a statáriális igazságszolgáltatástól. Mert hátha nem is volt bűnös a kaparásban. Különös elmélet. Ezen az elméleten gondolkodott, vette végig sorba. Hogy kitől kell megvédeni azt a gyereket. Nem is az…