Most épp nem a fiam. Hál’ isten nem is megy, úgy nézem, egyelőre intakt, nem buzdult bele a nagy kint létbe, hiába sikk meg a trendek, hazahúz a szíve, szereti, azt mondja, neki itt jó, máshol pedig nem jó ugyanúgy lehet, ráadásnak ott a csomagban kapott Erős Pisták, 8 tojásos lúdgége, darált mák fájdalma, akkor már inkább ez a rögvaló. Az Ecseri volt velük a csimborasszó. Onnantól mélyrepülés. Míg vársz valamit, remek. Mikor benne vagy, az eleje boldogság, a közepén fordul meg. Hogy csússz le, bele az elválásba, az utolsó napok tömény, alattomos bánat. Ha az ember öccse túl messze él, minden perc együtt csak félnek tűnik. A vége felé…

Az a nő, te, behalsz tőle. Olyan, hogy fölszalad benned rögtön a pumpa, le vagy zsibbadva, hőség, beszívtál, mit tudom én, akkor is kicsinál. Nem tudsz hozzá eleget inni, hogy elviseld. Vagy le kéne lépni, elhúzni a francba, isten háta mögötti semmi kis lyukba, ahova nem megy utánad. De utánad megy. Sőt les, ha a gatyádat húzod, már szagot vesz, aztán nem vakarod le, csorog a nyála a nyomodba. Ki se tudsz lépni a házból, nemhogy le. Megmondja, hogy most épp mennyire jó neked, meg úgy általában, egyáltalában jó, minek mennél, meg hova is. Ja, hogy a bulik, valami bulika készül, csöndes kis összeröfögés, pár haver, felejtsd el, ebben a…

Mikor ezt meglátom, hát érted, mit érzek. És mégis. Három éve toltam utoljára ide a képem. Akartunk menni, persze, akartam én meg a két kisebb gyerek. De aztán mégse. Valahogy ebben a felállásban nem vitt rá a lélek. Aztán jött az ötlet, inkább összjátéka a jó szándékoknak: hármunk mellé negyediknek egy kedves barátném. Volt benne lendület, bevállalásból rendesen nagy löket és majdhogynem szenvedély a falusi létre. Ez kellett nekem, hogy útnak eredjek. Úgy lett, ahogy elképzeltük, meg még úgy is, ahogy el se. Négy napig nagyjából hal a vízben voltunk. Lubickolás, tényleg ahhoz volt hasonló. Falunapon ülve táncolni, sült kolbászra vattacukrot venni. Görögkatolikus templomból rómaiba sétálni át vasárnapi misére. Rövidgatyás,…

Nyár elején ment el egész nyárra. A szokásos, hogy most aztán örülni kell. Örültem persze, nyilvánosan olyan boldog voltam. Nem mertem, nem akartam sírni. Hallgattam, mint a mukk, száj összezárva. És imádkoztam, hogy csak jó legyen neki. Meg azon, hogy ne essen az eső. Nehogy meghűljön, mert tudom, esernyőt nem visz, a dzsekit meg úgyis otthon felejti. Vagy egyszerűen lecsap a vihar, szél, még talán hó is. Nem tudom, arra hogy megy ez, annyira nagyon Északon. Elképzeltem, a száraz holmija oda, fázik, és köhög folyamatosan. Túl jól imádkoztam, az applikációt napjában kétszer csekkolom. Nem nagyon hiszem el, hogy ami most ott történik, az tényleg igaz. Hogy mióta ott van, úgy…