Először beleszerettem. Tetszett, ahogy apám mondaná, mint csizmadiának a kéjgáz. A gyerekkorom volt valamiképp benne. A hangulata, a kedvessége. Rosszul mondom, kedves, az nem volt. Csak szép. Egészen különleges. Mikor az enyém lett, onnantól hörpöltem a fekete levest. Helyre kellett rakni, hogy élhető legyen. Kipofozni a rejtett hibáit. Annyira konok volt, nehezen adta meg magát. Elég volt neki, hogy kívülről pompás. Pedig férges volt belül. Fedeztem fel újabb és újabb gondokat. A vízbe, előtört mindenütt, belefulladtam. A repedések voltak az ellenségeim. Mikor úgy tűnt, nincsen más választás, mint összekötni az életünk, gyásznapot hirdettünk. Hiába telt meg apránként, üresnek éreztük. Üres és hideg volt nekünk. Aztán jött még hozzá utálat és…

Másfél éve kaptam vissza a Pirex előtt. Nem vettem észre, soha, senkit nem veszek észre, hiába áll akár az orrom előtt. A szemüveg holtterére fogom, ez persze inkább a parkolási gikszereket menti. Az még jobb alibi, hogy vagy látok, vagy gondolkodom. Hát elgondolkodtam akkor és ott, a Pirex előtt. Csak csörtettem kifelé, mikor rám köszönt. Hálás vagyok annak, legyen bár égi vagy mesebeli, aki őt odatette elém. Azóta örülök miatta, örülök szakadatlan. Ráadásul ő nem szimplán ő, hanem hozta magával a múltamat. Nagy, közös múltunkat hurcolja magában, elég épphogy megpiszkálni, akár a tintahal, ontja magából a sztorikat. Mint egy felhő, úgy veszi körül ártatlanságunk porcukros kora. Elég egy szó, hozzá…

A gyengeség mámora mélyebb és tartósabb az erő mámoránál. /M.L./ Még 27-én kaptam egy elkésett üdvözlőlapot. Aznapra virradóra terhes lettem. Furcsállottam, milyen csepp, kicsi a hasam, de nincs abban semmi szokatlan, az eddigieknél is így volt. Mondjuk közelítve a szüléshez nyomasztóan picinek tűnt, még az is felmerült bennem, hogy elhalt, de éppen akkor megláttam az apró kis talpát. Mint ahogy animált filmekben kitüremkedik a babaláb, láttam sarkat, talppárnát és az öt ujjacskát a hasamon át. Slime-hoz tudnám magamat hasonítani, és azt, ahogy végbement. Talp után előlépett a lábszár, aztán akár egy Átkelés az üvegen, előkerült lassan az egész test. Megszületett, hogy úgy mondjam, egy kisgyerek. Fiú, mi más, drapphajú, két…

Nem úgy indult, hogy ebből bármi is lesz. Sőt úgy indult, a legvadabb rémálom valósul meg. Hogy hiány lesz, és konstans fájdalom az átcseszettség felett. Egyszer elkövetkezik, lassú, alattomos vergődés után, hogy az ember elfárad fájni. Csak fáj, fáj, aztán elzsibbad, lehet, hogy azért lett másképp. Vagy azért, mert már elég volt, hiába tesz bele mindent az a hülye, hiába adja sokadjára tálcán a lelkét, hát mi van cserébe. Semmibe vevés, megalázás, első legyen nektek boldog karácsony nélküli karácsony. Lehet, hogy a Jóisten adott valamit helyette kárpótlás gyanánt. Mindegy, miért lett így, máris nosztalgiázunk, pedig nincs még olyan messze. Sírjuk vissza, milyen szép volt nekünk. Mennyire jól esett a csönd.…