Azt mondom, vágjon csak bátran. Szembeszáll velem, nem, bátran biztosan nem. Jól teszi. Semmiből nem lehet valamit csinálni. Haj marad annyi, amennyi. Nem mondom, hogy hazavág az info annál is inkább, mert a fickó elévág annak, hogy tönkrevágja a nem túl izmos önbecsülést bennem. Annyit csinál, hogy elővág, de ígéri, egyszer majd meglesz az a sok is, amire most annyira vágyom. Hiszek neki, és várok. Várni egyébként annyira jó tud lenni, ha várni érdemes dolgot várok. Ez viszont ritkán vág egybe, így csak vársz csomószor a nem tudod mire. Azt hiszed, ha rávágod rögtön, igen, ez az, amire igazán érdemes, majd még úgy is lesz. Hát nem, és akkor nézel…

Motto: “Gatsby hitt a zöld fényben, a mámorító jövőben, amely pedig évről évre mind messzebb távolodik tőlünk. Ha kisiklott is a kezünkből, mit számít? – holnap még gyorsabban futunk, s a karunkat még messzebbre tárjuk ki …” Szevasz, gyerek. Nem érzelgősködöm agyon nyilvánosan az egészet. A tizenöt szimpatikus szám. Páratlan, összetett, pont olyan, mint te. Hogy diszkrét félprím is, erre nem számítottál. Gondoltam, legyen az Utas, mint lenyomata mostani korszakodnak, de roppant mód megúszós volna, mert ahogy kinéz, minden korszakodat végigkíséri majd. Tudtam viszont, hogy ezzel sem lövök mellé, legyen hát itt neked az aktuális idol, nagy Gatsby-d ajándékként. Közel öt éve tartogatott képem. Ez a nap most megérdemli. Puha,…

Életemben nem lamináltam. A fénymásolást ugyan mindig is szerettem, az ózonszagot, a langymeleg papírt, a laminálás viszont nem hétköznapi. A kiválasztottak kiváltságának tartottam, így arról csak álmodoztam. Most azt mondták nekem, egyszerűen, simán, hogy laminálj, kérlek. Egészen megrémültem. Tudtam, van hozzá gép, láttam kiírva, de hogy hol keressem, arról fogalmam se volt. Ezt eltagadtam nyilván, persze, csinálom, meglesz, igen, nagyon szépre. Lődörögtem egy sort, hátha ráakadok spontán. Muszáj volt segítséget kérni, kinyitottak egy szekrényt, na ne, talán félreértették. Óriásinak képzeltem. Onnan húzták elő, a szekrényből, és nem mutatta magát többnek, mint egy zacskóhegesztő. Picit, vagy talán annál még inkább csalódott lettem. Villásdugó, kábel, végén egy háztartási kisgéppel. Másfél mondat se…

Téli dinnye lát téli dinnyét, változunk. Tréfál-e az arc? /Matsuo Bashó Tandori Dezső fordítása/ Nálunk ez eddig úgy ment, hogy megőrült tőlem a férjem. Mert tudniillik már január másodikán pakolni kezdtem. Pár napig csak sunyin, olyasmit, ami elsőre fel se tűnik. Előszobadísz, ajtókoszorú, hálószobagirland. Aztán ahogy közelített a Vízkereszt, úrrá lett rajtam a könyörtelenség. Összefüggött persze az egész a tavasszal. Január kettő, és megcsapott az újdonság szaga. A levegő, a madarak hangja. Kitúrta ez az érzés az összes tűlevelet. Még a leggyönyörűbb, hatalmasabb fenyő se érte meg a hónap közepét. Most meg tessék, mint a hold, változom. Ott indult, hogy más lett a fa. Égigérő helyett törékeny és tünde. Csak…