Nem, most nem a Lettországból lett raklapnyi zabkása, annál durvábbra pályázom. Legalábbis ízre. Lehetne egyszerű, de megint nem az. Kolbász. Nyugi, semmi pikantéria. Valaha persze huncut koromban a csabaiért már odavoltam. Emlékszel, bordással ettem, béna kis bejegyzés, keress rá nyugodtan. A bordást különben úgyse tudod meg, miféle fán terem. Ez most, úgy hírlik, egy kolbászfesztiválról van. Temérdek között állta ki a próbát. Kaptam belőle, kóstolóba négy karikát. Nem volt az négy, dehogy, kettő afféle tisztességes, bár soványka kör, a másik kettő fogyó félholdszerű. Persze adtad volna szívesen, de spórolni akarsz. Értem én, másnál magam se szívesen látnám. Még aznap intézkedni kezdtem. A címkéje mentén indultam el. Nem, nem szállítanak, egyszer…

Ha kiss, úgy még érthető volna. Keep it simple, stupid. Pedig ha tudnád, mennyire nulla. Szájhoz ér egy másik, érzed a kávét. Nyúlós mandulatejhab. Párizsis zsömlét. Vaj és zsömle és kígyóuborka. Vagy csak az ideges, éhes szaga. A sűrű nyálé. Semmi egy dolog, amiről azt hiszed, mekkora ügy. Semmivé lesz, ha most még ott dübörög is benned. Hagyni kell hűlni, nem pedig elhinni, hogy ez mindig így lesz. Nincs mindig így. Van, amikor már annyira kicsi a boldogság, mint egy Spar szilvás tea. Zwetschke-Marille, hiba szilvásnak nevezni, mikor kiérződik a kajszi. Kajszisnak kéne inkább hívni. Oda lesz. Apránként fogy el. Előbb a lelkesedés. Vagy csak belenyugvás ez, hogy úgyse fog…

Kerülünk egyet, körbe a várost. Mindenkit kiszórunk, legalább egy óránk legyen kizárólag ketten. Anyu meg én. Nincs semmi cél, megyünk, mintha sétálnánk az esőben. Néha megállok, kifényképezek a lehúzott ablakon, és indulunk tovább. Csak épp kattintok egyet, nem úgy, mint máskor, hogy csinálok százat. Most tényleg a pillanat kell. Vezetek, mögöttem jönnek, nem tökölhetek. A végén az Aldinál parkolok, muszáj még krokett és áfonyalekvár a vadhoz. Keresztben mögöttem egy kocsi, mikor szállok ki. Van valami baj, kérdezi egy férfi. Hogy érti. Hát hogy így fényképezem a házuk. Nem, dehogy, semmi baj nincsen, egyszerűen szép volt az a kisbolt. Jött végig utánam, követett, mint egy Ötvös Csöpi. Megmutattam neki a képeket,…

Annyira bonyolult. Eleve hozzáfogni rázós. Simább, ha magammal kezdem. Szörnyen macerás egy klán vagyunk mi, anyák. Teszem fel az egyiket. Középső gyerek, de akármelyik lehet. Megbeszéljük szépen, elmegyek érte, suli, kis arborétumozás, virágzó palánták, hopp, és ráadásul vásár, micsoda remek péntek délután. Ezen nyúz régen, nyüstöl, hogy vegyünk palántát. Előtte majd seggére csapunk egy marha nagy burgernek, és a zöldben kiszellőzzük a műkaját. Reggel ragyog minden, sőt túl gyönyörűen, az ágyam szélére ül, kinéz a napba, azt mondja, ugyan mégse menjünk. Lóg félúton egy könnycsepp, de visszaszívom, aztán bosszút forralok, nem csinálok neki én se majd ezt meg azt meg pláne, majd jön megint a sivár, hűvös érzés a nem…