Szicíliában a szerelem ilyen. Ott találtam, Palermo főterén, a télen. Nem hárs, se nem tölgy, mediterrán ölelkezés. Szüntelen, örök szenvedély közöttük. Egymásba forrott fák. Nem tehetnek semmit a másik ellen. Szorítják, úgy szeretik egymást. Csendben vannak. Hallgatnak. Ahogy a Faustban. BAUCIS Hallgatsz? Egyetlen falatkát Éhes szádba nem veszel? PHILEMON E csodának vágyja nyitját, Nyelved könnyű, mondd te el. Nem, elmondani se volna egyszerű. Hallgatva jobb talán. Persze néha fáj. Hiányt betöltené a locsogás. Milyen volt a nap, simogat már, vagy még mindig élesen vág? Szürcsöltél vajon elég esővizet? Hullott-e ma a tűleveled? Miféle felhők futottak fölötted? Nem beszélnek, összeforrt szívvel mégis, mégis egymásnak élnek. Pedig jó volna hallgatni őket. Meg…

Nem megyünk, inkább rohanunk bele, új rablói vannak a Nyárnak, apró kis gengszterek. Dehogy azok, hol van már mikor aprók voltak, néhány hét, és túlnő rajtam a legkisebb. Nem szokott fölmerülni, mint szempont, milyen nagyok közt kicsinek lenni, de ha öt darab monstre férfival kell szembeállni, hát még ha ellenük kiállni, akkor hiába a felszegett fej, lenéznek rám. Némelyik direkte tornyosul fölém, másik frissen szerzett nagyságával hetvenkedik, és az ajtófélfánál hetente méreti magát. Nem ijedek meg. Sőt felőlem nyelvet öltve táncolhat körbe, mint egy rémisztő maori. Gyakorta tör rám erre föl nevetés. Lehet, hogy így védekezem, igen, hogy nem vagyok én méltó ellenfele, komolytalan az egész lerohanás. Kár packázni velem,…

Töltésen sétálunk. Jobbra mezők, balra a Tisza. Húsz körül járok. Rajtunk kívül nincs más. Ha van is, érdektelen, a kép része lesz, feloldódik benne. Arca, teste, testének melege, haja, keze csak nekünk van. Összeérünk végig a a töltésen. Szárcsa, gém, bölömbika. Sárgalábú sirályok. Minden olyan új. Először látott nyárfaszöszök. Madarak vad, sürgető hangjai. Türkiz szitakötő. Art Nouveau. Sose látott napraforgók és pipacsok. A levegőt is másként kell vennem, nem volt még ilyen, ennyire illatos. Széna, zöld folyó és a séta a töltésen. Pipacsot szed nekem. Nem, lehet, hogy én szedem. Meleg lesz bolyhos, kicsi száruk tőlem. Sirályok fölöttünk, mintha varjúkárogást játszanának le 78-as fordulatszámon. Szilvalekváros csuprot találok. Belül mázas, téglaszínén…

Zsámbék, az egy ajándék. Itt élünk a tövében, és folyton azt válaszoljuk, minek, ha fölmerül, hisz voltunk már, mindent láttunk, Öregtemplom, Lámpamúzeum. Sőt mondjuk azt is, ki tudja, hányszor, hát százszor. Ribizlilekvárt ettem egyszer itt valahol. A vendéglős mamája csinálta, Rézi néni, ha jól emlékszem, de lehet, hogy egyszerűen csak Rózsi, mindenesetre olyan volt az a ribizli, de olyan, képtelenség elfelejteni. A vendéglős megszánt akkor, azon a kedves, szép napon, és adott egy üveggel. Nem is afféle kóstolásnyit, sok volt az, egészen hét deci. Ribizli. Kőrös, süldő kölökkorom. Lusta, nyári legyek. Nagyapám a konyha felől nézi a szürke kőpárkányra állított három hatalmas üveget. Úszik benne, lebeg a ribizli. Szörp lesz…