Valamikor olvastam egy könyvet. Kiábrándított, ezt itt még aznap megírtam, közzétenni gyáva voltam. Most előveszem, hol van már a tavalyi hó, mégis passzol ebbe a tavaszba. Plusz meg is tanultam, hogy a világvége nem itt kezdődik. Vagy pont, hogy itt kezdődik, ki dönti el. Téli dinnye lát / téli dinnyét, változunk. / Tréfál-e az arc?  ∞ Kicsit bosszant, de sőt inkább dühít. Mert várod az új, vadiúj találkozást, nem is akárki, Doppler, etalon főhősöd tér vissza hozzád. A végére ha pofára esel, az azért megvisel. Ráadásul permanensen el vagy tőle eleve alélva, elvonulás, fanyar irónia. Drága Loe, szívem legkedvesebbje, ezt most miért kellett. Túl messzire hajintani azt a bunkós végű…

Valaki halálával lehet elnémulni, másféle halállal új hangra találni. Ott, ahol nincsenek szabályok, és nincs zászlóra hímzett rongyos hűség, mert már zászló sincsen. Állok szépen a tavaszi szélben. Körbe tud fújni, nem akad el mellettem senkiben, nincs, aki feltartsa ezt az áradást, aki megfordítsa a szélirányt. Csukott ajtóim csendben talán majd kinyílnak, ahová más arcokról verődik vissza a nap. Most szavak ölelnek egy jósda bejárata előtt, megtartanak, ha billegek. Vágyni pedig most pont elég annyira, hogy kezes, szelíd kis jószággá váljon bennem a sebzett bestia.   Babiczky Tibor: A jósda bejárata előtt Egybevegyült bennem álom és külvilág, és próbálom széthasogatni, maradjon még pár egyértelmű, szép pillanat a retteneten túl, s…