Nem, ott fel se merült, hogy érezzem. Pedig vártam, figyeltem, lestem abban a sárgafényű pár napban. Talán három fiam közelsége, az általuk körém vont lelkesedés fedte el előlem. Talán vannak a városnak pillanatai, amikor nem mutat a hüzünből semmit. Talán szégyenlősen rejtegeti valódi énjét a magunkfélék elől, hogy visszatérésre csábítsa őket, hogy majd akkor, azon a puha, téli napon, vagy harsány tavaszon kibontsa szomorúságát. De az is lehet, hogy ez csak az ott élők kiváltsága, beleízeledni, lubickolni a hüzünben. Sose hallottam róla, míg Orhan Pamuktól az Isztambult nem olvastam. „Az arab eredetű török hüzün szó a mai jelentéséhez hasonló értelemben kétszer fordul elő a Koránban, egy másik alakban (hazan) pedig…

Ellenméreg: a nevetés jólesik, néha leírhatatlan, hogy mennyire Magadban motyogsz, vagy tükör előtt üvöltöd, mert már eleged van, vagy épp most lett világos: ki akar használni. Sehogy se finom, ezért gondolsz egyet, fordítasz az egészen, másként is lehet: ki akar használni? Ha kérdőjelet teszel a végére, pont mást jelent, finomnak épp ez se mondható, felajánlkozás, használj bátran, vedd el belőlem, ami kedvedre van. Használj, itt nincsenek feltételek, nem lehetnek, kölcsönösség kizárt. Beragadt a verkli, figyelj. Az ember anatómiája sowieso hasonló, értem ezalatt a lelket is, miért lenne más ott, mint itt, mégis meglepett, Oostendétől Vlagyivosztokig mennyire egy rugóra jár a nő-férfi sztori. Sőt leginkább hajszálra ugyanúgy. Nem akartam, de tényleg,…