Van két ötvenes nő. Nem ismerem őket. Gyakran beszélgetnek, összesúgnak, ha arra nézek. Van jópár bajuk. Néha az egyik csendben sírdogál. Aszalódott arcú, nem értem, miért csinálják ezt a nők. Hát nem értik, hogy ötven fölött az arcon látszik meg minden elveszett kiló. Ha nevet, még több ránca lesz. Nem érzed jól magad tőle, ha nézed, mert lesz valami agresszív színe. Nevet, és mintha mégse. Be fogsz dőlni neki, pedig a nevetése akar. Valamit mindig akar, hiába hiszed, hogy egyszerű kis lélek. Egyszerűen akar, megállíthatatlan. A másik gömbölyű. Nem úgy, ahogy ilyenkor már hájasodni szoktak. Itt-ott eldeformál a zsírréteg. Derék körül mentőöv, babzsák a combon, hason kispárna. Gumucnak hívtuk gyerekkoromban.…

Mindig az abszolút kellett. Kezdetben a „minden”. Nem lett meg. Végül a „semmi”. Az se. /Tandori Dezső/ Az autók bezavarnak, minek vannak ott. Nem rossz végül így se, alakul a kompozíció, köszönhetően annak a kis szürkének keresztben. Jó lesz, úgyis csak a táblák tetszettek meg. Valaki egyszer okoskodott velem, aranymetszésről hablatyolt. Elolvastam párszor, az mire is való, aztán elfelejtettem megint, nem láttam benne rációt. Ne sértődj meg. Nekem mindegy, hol metszik egymást az egyenesek. Nézem a képet a kamerán át, teljesen átlagos Nápoly, mit akarok. Meleg van, sürgetnek, hogy menjek, várnak még, aztán elhagynak. Maradok az úttesten egyedül egy teljesen átlagos kép ígéretével. Nem tűnik fel, hogy néznek. Nem tűnik…