Ég veled, te kacsalábon forgó, ékes palota!

Ez nem búcsúzás. Minden arra utal pedig, egyenblúzok, ingek, sötét szoknya, nadrág, hát még a tarisznyák. Ne dőljünk be nekik. Ballagni szokás. Kifliért, tejért a kisboltba. Csak úgy, a gesztenyefák alatt. Lapos, tűleveles úton ballagni a vízhez. Ez most miért lenne más. Lábak lépkednek, topogják a csárdást, ugranak a küszöbön át. Fejek fordulnak a soktornyú, hófehér épület felé, ahol bagoly őrzi a bejáratot. De a szív, az marad, meghúzódik a játszósarokban, és Mirr Murra vár.

Marad, mert itt meséből van a valóság. Ölelésekből a reggel, almakockákból a dél, és felemelik, aki repülni szeretne. Súgnak a fülébe, ha fáradt, és megkuckurásszák a hónalját. Utoljára lehet büntetlenül sírni, és kinyírni a suszterbogarakat. Megborzolnak, amikor a kelkáposztaszag a hajadban marad, rád mosolyognak, ha a zsíroskenyérhez hagymát ettél. Hiába haltak ki, a tányéron mégis ott a dínófasírt. Aztán majd harminc-, negyvenévesen mellkason csap az őrült nosztalgia, és érzed az olajos gyurmát, vizes homokot, citromos teát.

Bölcsességet visznek magukkal, tudást, a jót, a rosszat, perecmorzsát. Amiből csipegetni lehet, talajt, ahonnan lendületet vehet. A legmélyebb víz sem feneketlen, mondja Thoreau a Waldenban. Az egyszeri utazó azt kérdezte a gyerektől: Van-e szilárd medre ott előttük ennek az ingoványnak? Hogyne volna, hangzott a válasz. Akkor a ló szügyig elmerült, s az utas neheztelve mondta: Hát hol az a szilárd talaj, hallod-e? Ott van, ott van, felelte a fiú, csak még feleúton se tetszik lenni hozzá.