November Rain

Ha november, az mindig Guns N’ Roses. Hozza magával, mint hó az Életrevalókat, itt a Rain, amott a Fly szól reggelenként. Elsejével elindul az ünnep. Semmi hónapokon átívelő White Christmas, nulla színesfényfüggöny-szennyezés, off a gondosan előretervezett shoppingnak. Másról van szó. Topogni kell a még naftalinszagú csizmában, miközben kézfejre csöppen a viasz.

Ott kezdődik az ünnep, a fázós megilletődöttségben. Amikor körbefog az a gyönge kis lobogás, óriássá növeszt, grániton táncoltat, és sárgára festi az arcodat. Amikor az ismeretlenek ismerőssé lesznek, mert valakihez ők is kijöttek. Állni a dáliák tövében, borostyánból szívet formázni, és kipucolni a mahóniát. Régi történeteket századszor is kérni, kabátzsebben hogy melegített a héjában sült krumpli, térdig érő hóba milyen volt gyertyát leszúrni, és hol állt a sarkon a gesztenyés.

Halomba gyűlnek a mesék, ez zsidó, az meg pravoszláv, nem tudni már, mi volt a valóság, egybefolynak a színek, a békéscsabai trópusi zöldek, Borkúton a ritkán faragott fejfák, korhadó keresztek, bádoggal vértezett, dísztelen, kopott feliratoktól egyhangú, tákolt fadarabok, ferdén metszett, kereszt alakúra összedrótozott fémcsövek, esetlenül domborodó, árvácskával, enciánnal benőtt, púpszerű kicsi hantok.

Sokan vagyunk úgy, hogy jó itt nekünk. Más város, ország, végül úgyis megtaláljuk, aztán csak morognak velünk, pár mohos kőért akármi tervet átszervezünk. Otthon pedig nincs nyári délelőtt, színeslevelű őszi naplemente, szagos húsvét nélküle. Poros, sárdagonyás vagy éppen hófoltos úton téblábolunk a fák között egyedül, megyünk ki anyánkkal, barátaink előtt felfedjük az összes rejtekhelyet, szerelmeinkkel téglába dátumot karcolunk, a legkisebb fiúkat pedig rendre beavatjuk, hogy később maguktól akarják ezt az elmaradhatatlan sétát.