Csokiblues – Irigyek dala

Nem hagyhatjuk. Nem engedhetjük a közelünkbe.
Vihíííj-vihujjj, riadó, riadó.
Veszélyben vannak a drága kicsik. Kicsike kincseink.
Muszáj felvennünk a harcot, meg kell védeni őket.
Összefogás kell kérem szépen.
Olyan időzónába léptünk, ahol résen kell lennünk.
Többfelől várható támadás.
Vihíííj-vihujjj, riadó, riadó.
Kell, kell, muszáj.
Pajzsot tartani. Visszaverni. Ütni-vágni kell az ellenséget.
Méreg.
Mé-reg. M-É-R-E-G.
Felkiáltójel.
Megmérgeződnek.
Szegény kicsikék, jaj.
Tudatosak vagyunk. Mindent tudunk. Elutasítunk.
Mérték. Tartjuk. Minőség. Valljuk.
Büszkék vagyunk arra, hogy éhezünk.
Egyre tisztábbak leszünk.
Felhördülünk.
Undorít minket a szakállas férfitest. Egy szál sztaniolban.
Hát azt kéne rágniuk?
Lenyelni a férfit?
Soha.
Rokonait meg pláne nem.
Az összes Haribokat.
Fúj, gumi, nehogy már.
Néha Tutti Frutti, nem elég nekik a csoki.
De csak véget ér egyszer, jön a szépséges böjt.
Akkor sincs viszont megállás.
Nincs felsóhajtás. Nem lankadhat a figyelem.
Bűn volna. Célt tévesztünk, ha nem üldözzük.
Mert vihíííj-vihujjj, riadó, riadó.
Mi sem eszünk.
Se süti, se pá.
Legfeljebb nyír. Legfeljebb kókuszvirág.
Finomított fehér, az egyszerűen kizárt.
Cukor.
Kékség.
Hogy is képzelhetted?