Északi elégia – Szentpétervári anziksz
Emlékednek legyen ez áldozat…
Puskin
Én onnan elkerültem…
Puskin
Dosztojevszkij orosz hazája ez.
Egy torony hegye éket ver a holdba.
Csapszék-zsivaj, és könnyű röptű hintók.
Négyemeletes ház-gigászok nőnek
a Gorohovaján, a Szmolnij táján.
Lépten-nyomon pénzváltók, tánctanárok,
cégérek: Henriette, Basile meg André,
pompás sírboltok: Sumilov-család.
Különben alig változott a város.
És nemcsak én, de más is észrevette,
hogy vannak olyan órák, amikor
valami régi metszetet utánoz,
nem nagy mester művét, de csinosat,
úgy a hetvenes évek modorában.
Különösen télen, hajnal-sötétben,
vagy alkonyatkor – túl a kapukon
feketéll a kemény rajzú Lityejnij,
meg nem csúfolta még az új divat.
Szemközt velem meg – Nyekraszov lakik,
és Szaltikov… Házukon emléktábla.
De félelmetes volna, hogyha látnák
nevüket a márványon!… Elmegyek.
Sztaraja Russzban bővizű csatornák.
A kertek mélyén korhadt lugasok.
Az ablakok sötétek, mint a lélek.
Rémlik, valami történik mögöttük,
olyan, hogy fejem félrefordítom.
Némely zugot hiába faggatod,
hogy tárja ki a titkait előtted.
(Optyinaját nem látom soha többé…)
Sustorgó szoknyák, kockás úti plédek,
tükörlapok, sötét diókeretben,
Karenyina szépségén elmerengők.
Szűk folyosókon azok a tapéták,
amelyeket még gyermekként szerettünk,
a székeken a régi plüss…
Sokféle stílus, sebtében keverve.
Apák, fiúk – nem értik egymást. Terhek
a birtokon. És Bádenben: rulett.
S egy nő, akinek tiszta, szép szeme
olyan mély kék volt, hogy ha belenéztem,
a tengervíz jutott eszembe róla.
Ritka neve volt, kis fehér keze,
lelkében annyi jóság, hogy belőle
jutott nekem is, fényűző ajándék,
fölösleges kincs kemény életemben.
Oroszhon forrólázban ég. Az omszki
fegyenc, nehéz szívvel, mindent megértett.
De most mindent összekever-zilál,
és úgy lebeg a teremtés előtti
rendetlenségben, mint éjféli szellem.
A toll csikordul, s a papírivek közt
a kivégzőtér árnyai bolyongnak…
Akkor jutott eszünkbe kiszakadni
a nemlétből, egy kimért pillanatban,
hogy a sosem-volt látványok közül
ne szalasszunk el semmit életünkben.
/Anna Ahmatova: Északi elégiák – Első elégia, Praehistoria/