Törzsvendégek fogatlan mosolya

Visszanézni nem nagyon szoktam, visszavágyni sokkalta inkább. Mert tudniillik úgy általában nem tudok tanulságokat levonni, tudok viszont egy szimpla fagylaltozáson (kurkumás kesudió annyira mégse szimpla) vagy akár egy házi hamburgersütős délutánon is hosszan elrévedezni, micsoda jó volt.

Az sem igaz, hogy mindig más kéne. Ha nyár, akkor a lágy szeptember szőlővel, sós vajaskiflivel, mikor meg már ott vagyok, azok az odalett végeérhetetlen, forró napok. Azt hiszem, a gyerekeken fordul meg minden, borongóssá tesz, hogy innentől csak félgőzön az enyémek.

Pedig most lettek olyanná, hogy pont jók nekem. A nagyok nyugis, privát köre, a középső színes ábrándjai, a kicsi puttóarcának vaníliástej-illata többnyire valami derűs összhangban olvad össze. A visszavágyás legfőbb jellemzője, hogy a nagy cirkuszok egyszerűen kiesnek belőle.

Nem történt nagyjából semmi. Semmi, amiről nagy garral érdemes volna mesélni. Széles spektrumú, nagy utazások, türkizkék tenger és mészkőfalú, szépséges városok, nem volt se Prado, se Guggenheim, de még egy kicsi Uffizi se. Olyan kevés elég volt remekül ellenni.

Például a reggeli. Ágyban sosem eszünk, elvből, csak ebédlőasztal mellett ülve. Muszáj volt ezt időben lefektetni, különben ahol ennyi a férfi, ott a bárhol-evésből könnyen káosz lesz. Én különben történetesen utálom, ha morzsás lepedő szúrja a vállam.

A legkisebb hedonistám eszelte ki, a hol Csekonics, hol meg Döbrögi, aki folyton megújulásra kész és képes. Ő kérte, mit kérte, követelte egyszer cserébe azért, hogy hajlandó volt – magát bázisáról erővel kitépve – engem rövid sétára kísérni. A séta tényleg annyira rövid volt, hogy eltűnődtem, vajon megérte-e.

Cikória három deci, szívószálas, zárt pohárban, szelet vajas pirítós, Univer flekken fűszerpor, kettő darab gofri négybe vágva, gerezdekre gyümölcs, körte híján alma is megteszi. Egyszerre kapunk észbe, ágyba vitt reggeli korrekt cserealap. Kopogok, kivárok, mielőtt belépek, akár a Csengetett, Mylord?-ban Ivy.

Új helyünkön új helyünk a könyvtár lett üres délelőttökön. Csak föl-le lézengünk az Ugocsán, várjuk, hogy kinyisson, mikor felfedezünk egy békebeli kocsmát a sarkon. Budai Kuckó, cigilyuggatta kockás terítő, fák körben, kutya, vízpárát köpő ventilátor, a gyereknek 0%-os sör és a törzsvendégek fogatlan, huncut mosolya.

Mert a Bólyai Csapatverseny alaphangon Bringóhintót ért féláron, beváltottuk a kupont a vébén túl. Az óriásszökőkútból Miki manó harsog, annyira abszurd, hogy tekerés közben muszáj énekelnem abbahagyhatatlanul. Kötelező vattacukor és főttkuki nélkül szeljük a Szigetet keresztül-kasul, közben – mivel még hat a Belga Nagydíj – driftelünk és virágágyásokat sodrunk veszélybe.

Végül ott voltak az esték, lassan szűnő forróságban a csönd a ház körül, szarkaláb, a rózsák. Langyos kövön jártam be a kertet mezítláb, locsoltam muskátlit, Abigél-orrot, árnyékliliomot. Örültem az illatnak, a locsolás örök nyár-illatának. És még csak fel se merült, hogy mindez egyszer majd másként lesz.

Sváb-hegy mélyén talált vadles, ahová Lénárd írt kettőnk helyett.