Felfedem magam

Mikor hazamegyek, úgy igazán haza, ráadásul teljesen magam, hátrahagyva az összes sallangom, megint az leszek, aki harminc éve voltam. Játék persze, ez nyilvánvaló, mert dehogy is lehetek. A vissza nem térés néha őrült jól jön, de inkább szomorú minden egyes eltűnt és elveszett.

A szülői házban, ha az ember alaposan felnőtt, egy idő után a régi dolgok fájni kezdenek. Valami annyira vad nosztalgia szorítja a szíved, hogy az már nem jó. És közben meg olyan jó, hogy nincs kedvem otthagyni. Mi lenne, ha maradnék, körülvéve magam százféle testetlen emlékekkel. Ha ülnék naphosszat itt, a padlástérben, és olvasnék. Madzaggal összekötött, Cadbury-s fémdobozba zárt, tulipiros díszzacskóba gyűjtött levelek. És nézném végig apránként a sokpolcnyi fénykép összes szögletét. Csak ülnék a földön, mint egy megbomlott nő, olykor anyu felszólna, hogy ebéd.

Igen, ez volt ma, én kértem, zöldbabos hús. Ikonikus. Úgy készül, hogy külön megpárol a bab, megsüt a karajszelet, aztán egyberak mindenféle sajttal rétegezve plusz kapor, sok bors, a teteje meg elég egyértelmű. Nagyjából így. Sose csináltam, szentségtörés lenne. Ráadásul péki kenyér való hozzá, máshol nincs együtt a kettő, van pék, van kenyér, de más a kombináció. Ilyesmiket kérnék, tejespite, brassói, borsópörkölt, lecsó, miközben szerteszét vagyok.

Egy levelet kerestem, nekem írta egy lány, meglesz legközelebb. Azzal mindenki jobban járt volna, csakhogy ezt találtam helyette. Meglepett erősen, én úgy emlékeztem, esküszöm úgy, és kitartok mellette, hogy sosem írtam verset annak előtte. Mégis itt egy darab papír, rajta szöveg, továbbá felfedi kilétét a szerző. Primitívnek szánták, vagy csak úgy sikerült, meg kissé népies. Legyünk gálánsak, és fogjuk rá, alkalmi költészet, mi több, talán gúnydal. Tessék, ez voltam egykor.

Ó testnevelés, mért vagy te testnevelés?!

Rita morog tesi órán, kezében a vödör,
Söprű volt a tenyerében, “Anti egy nagy ökör”.
– Hogy mondhatok ilyet őrá – Gondolta a Rita,
Sokkal szörnyűbb volt a helyzet, mikor tesit oktatott a Jutka.
Úgy szerettük mi egymást, mint kutya és a macska,
Emiatt hát meggyűlt néha velem Jutka dolga.
Olyankor ő ordítozott, keze, lába lengett,
Mért pofázok vissza neki, ő innen elkerget.
Félévkor a kettesemmel, s év végén a négyes
Így váltunk el egymástól reménykedve mégis.
Ő remélte: hátha megkaparinthatja újra ezt az osztályt,
Hogy megtanítson arra, ki itt az uraság.
Mi reszketve ültünk be a másodikos padba,
Tesi tanár ugye nem lesz az ördögnek fattya?
Oszi főnök aznap reggel jó hírt közölt velünk,
“Anti lesz a mi megváltónk, nem lesz bús életünk”.
Néha ő is ránk csattan egy jól megszokott szóval:
“Fiam miért kell mindig SZÓRAKOZNI a te tanítóddal?
Igaz, azt is hajtogatja: uszodába fogunk menni,
S katonává avatásból ugyanígy lett a nagy SEMMI.
Eljött végre a szép tavasz már,
s az öltözőben egyre jobban meglátszik a sár.
Tisztaságszerető Antalunk mindjárt szólt is nekünk,
Nem volna-e kedvünk torna helyett inkább serénykednünk?
Ekkor hát jó a felmentett?!, “csutakolni indulj”!
“Fogd a vödröt és lapátot, szádat be, és mozdulj!
Így kiabál velünk az úr, de mégis jobb, mint boszi=/Hanny/
S munkánk mosatlan gyümölcsét, /célzásra/ megköszöni.
/Félévkor el is jött a csoda,
Rita tornából ötöst kapott vala/

Written by: Vécsei Rita

Sajna énekből nem! – Szerzői vélemény.