A kád, az ösvény

Az ember fogja magát, aztán.
Az ember fogja a legjobb barátnőjét, aztán.
Fogja annak lányát, aztán.
Meg a saját legkisebb fiát, aztán így, hogy összefogott mindenki kedveset, talál egy helyet.
Egy jól bevált helyet találni érdemes, hozzá a jól bevált emberek.
Ennyi, kész a recept.
Nincs benne sok rizikó, hát milyen lenne, isteni jó.
Visszasírnivaló.
Megcsináljuk legközelebb pont ugyanígy, fogadkozunk, még mielőtt vége lenne. Mindegy, hogy nem lesz se Ákos, se Halott pénz, se augusztus húsz, se tűzijáték. Ne is legyen, de nem lesz Lovasi se, na az már egy kicsit baj.

Lipót először nekem császár volt. Majd Aschner meg az ő Tungsramja, plusz UTE. Időrendben Bloom az Ulyssesben. Köztük Szondi és a lelki-karó szívnek kedves elmélete, a nevelés eredménye várakozáson felül jó volt, ha a nevelő és a nevelt kísérletileg megállapított ösztönalkata egymásnak ‘megfelelt’. Megannyi Lipót, a pékség csak később jött be. Hurcoltam a háromkilós kenyeret Pestre. Mindenkinek vittem, akit szerettem. Azóta megtalálni bárhol. Pityókás, ha most választanom kéne. Leginkább pedig a nosztalgiakifli. Helyben, ott, Lipóton. Sima, gyönyörű, meleg. Roppan a héj a szájban, hogy hideg kakaóba vesszen.

Őrjöng, tombol a nyár. Nem nyár ez már, valami furcsa pokol.
Száraz szaga van a földnek, korán halnak a levelek.
Délután megyünk hozzájuk, Klári és András. Kint még forróság. Hűvös, homályos szobában szelíd, szép uzsonna. Almáspite, nekem ez a konstans álmom. Belül langyos, teteje csupa megpirult dió. Összeveszünk, ha a tálra hullik akár egyetlen morzsa.
Vendégségben toljuk egymást vállal.
Békülést hoz a tő paprika csodálatossága. Félresodort, betonra hullott mag. Öntözik a rést szerelmesen. Hatalmas, dús, sehol nincs hozzá a kertben az összes többi.

Laknál itt, kérdezem. Azt mondja, igen. Micsoda derű lehet a lelkekben. Érzelgősség. Nem rejtik el, megmutatják. A kerti törpére, gipszgólyára is másképp gondolok, mióta repül az idő. Ebben a házban élni volna jó. Őzek, felhők, hegyek mögött. Becsöngessek, kérdezem, megnézni, mi van odabent. Talán ha elképzeled, több marad meg neked.

Az egyetemre járunk ebédelni.
Diákok nélküli menza.
A postással eszünk mindig egy időben. Meg egy szakállas, öreg bácsi. Ő mosolyog mindig, miközben fölnéz ránk a kanalazásból. A postás sose mosolyog.
Nem kockáztatok. Mindig rántott sajt, néha gomba, leggyakrabban fele-fele. És hófehér rizs.
Néha káposztasaláta, édes, köményes. Leggyakrabban uborkasaláta, fokhagymás, édes.
Bakonyi sertésragu orsó tésztával, talán. Néha vajbabfőzelék, fasírozott. Marhasült gyümölcsös barnamártással és burgonyakrokettel azt hiszem, sose.
Mindig minden remek, lepipálja az összes puccos pesti helyet. Sose csalódom.
Haza kéne hozni az egész kócerájt.

Vagy fordítva. Oda kéne vinni az egész hóbelevancot. Az árnyak, a fény miatt. Nézd, a kádunk, az ösvény, ahol biciklizek. Megvan, amit akarsz, és pontosan annyi. Nem kívánok többet, de amott a kevés most túl kevés, ha összemérem. Nem baj, nem érted. El kell dönteni, mi marad meg, mit mentesz meg. Ez volt a teszt. Lajta, kisvároshangulat, világ legjobb fagyi, warwickshire-i utcák, sramlizene, közel a Merkur, síkon sétálsz, és hegyeket sejtesz. A csöndet is úgy éled, ahogyan kell.