Álomkergető nagy kaland –
avagy pompásan buszoztunk
“Puszta véletlenségből és minden különösebb cél nélkül be tudjuk kóborolni a földkerekséget. Akárcsak azok a növényfajták, amelyek szárnyas magvait szerteszét hordja a szeszélyes tavaszi szél.
Ugyanakkor mondhatjuk, hogy véletlen mint olyan eleve nem létezik. Ami megtörtént, az egyértelműen megtörtént, ami nem, az világos, hogy nem, igaz? Vagyis mi olyan lények vagyunk, akiknek a háta mögött a „minden”, előttük pedig a „semmi” van. Szó se lehet véletlenről, nincsenek eshetőségek sem.
De az ilyen vélekedések között nincs jelentős eltérés, olyan ez, mint amikor egyazon ételt kétféleképpen neveznek.
Ez egy metafora volt.”
“Kellemes érzés csomag nélkül felszállni nagy távolságra induló vonatra. Olyan, mint amikor gondtalan séta közben váratlanul a tér-idő görbületébe tévedt torpedóban találjuk magunkat és ott egyáltalán nincs semmi. Se a fogorvos várólistája, se az íróasztal fiókjában lapuló megoldandó feladat. Végérvényesen összekuszálódott emberi kapcsolatok sincsenek. Nincsenek szívességek, amelyek erősítik a kapcsolatok megbízhatóságát. Mindezt egy alkalmi süllyesztőbe hajítottam.”
***
“Szerencsémre most nincs (tényleg nincs) mit veszítenem. Nagyon kellemes érzés ám! Ha van is vesztenivalóm, az talán csak a saját énem lehet. Feladni önmagamat – ez nem is rossz! Na nem, ez így leírva kissé fellengzősnek hat. Gondolatnak nem, de leírt szövegnek patetikus.”
“Te mindig olyan jól megérted, amikor én nem tudok valamit jól megfogalmazni, de minél megértőbb vagy, úgy látszik, én annál nehezebben találok szavakat a mondandómra. Valami hiba van bennem születésemtől fogva.”
***
“A nyitott ablakon át éles madárfütty szállt felénk. Olyan madár hangja, amelyet életemben nem láttam még. Új évszak új madara. Tenyerembe gyűjtöttem az ablakra sütő délutáni napfényt és puhán a lány arcára simítottam. Egész hosszú időn át maradtunk így.”
“A csendben álló idő lerakódott és a padlón a kifakult élet egy rétegévé keményedett.”
“A bánat nem is rossz érzés. Olyan voltam, mint az elcsendesedett fa, melyről elrepültek a madarak.”
***
‘De végül is ilyen a gyengeség. Ugyanolyan, mint az örökletes betegség. Bármennyire ismeri is az ember, önmaga nem tud ellene tenni semmit. Még egy ütemet sem tud kihagyni, csak egyre jobban hanyatlik.”
“Azt tartották, hogy az ilyen állat halhatatlan, és az is az lesz, akibe beleköltözött. Ám ha a birka kiszökik odabentről, vele együtt oda a halhatatlanság. Minden a birkán áll. Ha tetszik neki, évtizedekig elvan, ha nem: hopp, kiugrik. „Juhavesztett”-nek nevezik a hoppon maradt embert. Vagyis az olyanokat, mint én vagyok.”
“Végül senki sem jött, csak a szél szántott végig a füveken, mintha lenne egy saját, kiszabott útja a mezőn. Fontos küldetésének tudatában sebesen futotta be a füves legelőt, mindent hátrahagyva, mint aki nem fordul vissza többé.”
***
“A folyó mentén elballagtam a torkolatig, és az ötszáz méternyi régi partszakasz maradványánál leülve két órán át sírtam. Életemben nem zokogtam még ennyire. Kétórányi könnyezés után végre fel tudtam tápászkodni. Nem tudtam hová is menjek, mindenesetre felkeltem, és leporoltam nadrágomról a rátapadt homokot.”
Idézett szövegek: Murakami Haruki, Birkakergető nagy kaland