Meghitt titkok

Coromandel, 2015

Most itt vagyok, ahová visszatérek az álomból, melyben nekivágtunk a vizeknek. A tenger télen, ez az, amiért akár az ördöggel is szövetségre lépek.

Arról beszélek, amiről semmit nem tudok, mert még nem indultam el. December kilenc, akkor már minden világos lesz. A meglepetés hogyan sikerült, egyelőre csak üveggömbben látszik, eddig úgy néz ki, tartjuk a szánk.

Vettem a fiamnak egy könyvet, legyen vele nyáron, vigyázzon rá, míg távol van. A polcán találtam meg, beültem hozzá, mikor hiányzott. Nem vitte el, aztán se kóstolt bele, azóta pláne nem. Ius primae noctis hát visszaszállt rám, enyém az új könyv szentsége.

Tengerkönyv, Morten A. Strøksnes. Alcíme szerint a sztori sós történet barátságról, kalandról és a felszín alatt nyüzsgő életről. Úgy passzolt pedig a gyerek nagy kalandjához. Valahogy mégse kellett. Ha már télen a tenger, akkor eljött az ideje.

Rimbaud-val kezdi, A részeg hajó meg a nagy vizek. Ebből lett nekem valahogy mégis inkább Baudelaire, Az ember és a tenger.

Szabadság embere, tengert imádni hű!
Szeresd csak: tükröd ő, hullámló végtelenje
Minthogyha parttalan bús lelked képe lenne
S ő is, mint szellemed, örvénylőn keserű.

(…)

Mindkettőtök setét s rejtelmesen rideg:
Ember, örvényeid kinek van mérni ónja?
Tenger, halk kincseid napfényre fel ki vonja?
A meghitt titkokat irígyen őrzitek.

Így voltunk mi is. Őriztük irigyen. És azt mondtuk, ha elszólod magad, maradsz a seggeden. Mert az oly ritka, ha valakinek teljesül egy régi-régi álom. Apám álma hajóról, tengerről. Talán onnan, mikor építgette hajóját a Tiszán, orosz katonai csónakból helyre kis bárkát. Vagy mezítlábas, szőke kisfiú korából.

Hogy mit érzett, az majd kiderül. Hogy örült vagy megijedt, mert furcsa azért, ha valóra válik, amire sokáig vágysz. És akkor, ha megvolt, hát vége. Felnézel, látod, nekem ez épp ilyen. Volt nekem egy tenger, amit máig se hiszek. Lent pedig egy hegy, ami ugyanilyen.

Tongariro, 2015