Néztem, hogy úszik el

A hajótemetőnél. Hagytam, hagy ússzon tovább. Nem engedtem, hogy megszerezni bottal piszkálják. Elsétáltam a romhajók mögé, mire visszatértem, lökdöste felém a Duna, a part homokja karcolta levelén a viaszt.

Visszadobtam mélyre, miközben ők már a rozsdás hajóra másztak, pedig ott állt, hogy tilos. Így másztunk mi is a Tiszán, mikor árvíz után beszorult egy komp a fák közé. Féloldalra billent ugyanígy, mi pedig bejártuk végig, lent a mélyben poshadt, zöldre vált agyag és szivárvány-fekete gépzsír. Pokrócokat vittünk, és elemózsiát, fából hajlított nekünk nyilat a nagyapám. Ott töltöttük az egész délutánt, hát hogyne hagytam volna most felfedezni a roncs, halott hajót nekik. Makacs volt a Duna, hulláma kidobta elém újra, a rózsát nekem akarta.

Voltak még ünnepek, hatvanasnak gyűjteni hatvanat nem nehéz. A nullát esküszöm, ott találtam, filccel, csak a százszorszépnek segítettem egy kicsit, hogy azzá legyen, ami épp kell nekem.

Keverednek az ünnepek, egymásba folyt hatvan és ötvenegy, plusz még a húsvét, sőt arra ráfejelt egy hetvenöt, nincs megállás nekünk így tavaszon, nagy, színes hóbelevanc az egész, ma névnap, jövő vasárnap édesanyák.

Egy tortán pedig így szólt a szöveg: “Mióta lyuk van a seggemen”, mondta, ilyet nem írtam. De hamarjában mondani se tud senkit, aki ilyet tudna írni! Hiszed ezt? Graham Green (Hatalom és dicsőség) sem tud így szerkeszteni, ilyen valóságosan, megfoghatóan ábrázolni! Lehet ez? Már a pince-leírás után felordított, hogy ez úgy van megírva, hogy nem lehet elfelejteni, úgy látja az ember. És hogy én mindezt honnét veszem? Ezt a tárgyilagosságot és ökonómiát? (Ezt én se tudom.) És hogy ne hallgassak senkire, bárki bármit mond, írjam így, és ne másképp. – No, képzelheted.