Édes Annám, drága Anna

“Ki találta fel a
körülírt zuhanást
– a lépcsőt,
mely a magasságot megszelidíti,
fölolvasztva fokokká
a dermedt függőlegest,
s a megoldás furfangját:
a kerülő út szerény
cselét megmutatta
a pillantása után
hasztalan ugráló
szárnyatlan embernek?”

/Petri György: Lépcső/

Márton László: Sárga lap
/részlet/

(…) Ez volt az utolsó szó, amit hallottam tőle, ekkor láttam őt utoljára, és ekkor tanultam meg, hogy veszedelmes dolog az üdvösséget megbántani.

Így tehát két és fél hónappal később, augusztus közepén, amikor határon túli barátomat, Zoltánt felvittem tanáromhoz, Zoltánhoz, akár tudhattam is a választ a sárga lapon olvasható, ceruzával firkált kérdésre: „Istenem, mit vétettem én?” De akkor már mentünk a lépcsőn lefelé szótlanul, barátom és én. Küzdött bennünk a kielégült újdonságvágy a döbbenettel. Nkobi Poloko átka megfogant ugyan, de félre is csúszott egy kevéssé. Tényleg „nadzson beteg” lett – nem Zoltán, hanem az óvodáskorú gyermeke. Sejtelmem sem volt, mindezt hogyan is magyarázhatnám el újdonsült barátomnak a szomszédos ország területéről. Akkoriban úgy láttam, hogy a dolgok annyit érnek, amennyire meg tudjuk őket magyarázni.

Barátom végül azt kérdezte: – „És mik voltak azok a felhők?”

Ugyanis a lakásból kifelé menet még sikerült lelöknünk egy dossziét, amelyből fényképek hullottak a padlóra, csupa felhőt ábrázoló fénykép. Feltornyosuló csipkések, szétterülő bodrosak, oszlopszerűek, függöny- és kárpitszerűek, más effélék. Évekkel később hallottam valakitől, hogy Zoltán gyűjtötte a felhőket, ahogy mások régi pénzt vagy bélyeget gyűjtenek. Időváltozáskor, ha tehette, vonatra ült, és elutazott az ország valamelyik távol eső zugába felhőt nézni. Külföldi felhőket nem nézhetett, mert nem kapott kék útlevelet, sőt még a megbízható baráti országokba szóló piros útlevelet sem kapta meg. Voltak azonban olyan barátai, akiknek szabad volt utazniuk, közülük messzi földekre is eljutott egyik-másik. Tőlük azt kérte Zoltán, hozzanak neki felhőket ezekről a távoli vidékekről, Kínából, Kubából, Dél-Jemenből, sarkvidéki szovjet kutatóállomásról, és ők hoztak neki felhőket, persze csak fényképen. Ilyen felhőkonzervek lehettek abban a dossziéban is, amelyet lelöktünk.

Mindezt akkor nem tudhattam, ezért hirtelenjében azt feleltem, hogy tanárom, Zoltán a véletlen és kényszerűség érintkezési pontjait, végső soron az üdvösség határvonalát rögzíti a felhős fényképeken, egyébként pedig esettanulmányt készít a meteorológia hatásáról a felhővarázslásra.

Mire barátom, Zoltán azt mondta, hogy most már tényleg felfogott egyet-mást a pesti értelmiség jellegzetes dilemmáiból, és hogy a birtokában lévő tizenhárom forintért vajon hány darab Mackó sajtot vásárolhat, amelynek címkéjén önmaga kicsinyített képmását szolgálja fel a pincérfrakkos mackó?

Mindezek után arról kell beszámolnom, hogy mégiscsak Nkobi Polokónak lett igaza, mert az átok megtalálta címzettjét. Két hét múlva, augusztus legvégén hallottam, hogy Zoltán gyermeke gyógyulófélben van, ám Zoltánt akkor már annyira hatalmába kerítette a kétségbeesés, hogy amikor tudatták vele az örömhírt, miszerint a gyerek túl van az életveszélyen, ő még aznap végzett magával, hivatalosan szólva, tragikus hirtelenséggel elhunyt.

Ez volt a sárga lap története. A temetésen, amelyre szeptember második hetében került sor, Goethe Wertherének utolsó mondata jutott eszembe: „Pap nem kísérte.” Próbálok elsárgult faleveleket gondolni a sárga lap mellé, de nem emlékszem, hogy hullottak volna, ahogyan jellegzetes formájú felhőkre sem emlékszem, csak némi kora őszi napsütésre. A sír mellett ott állt valaki, és beszélt. Közelében ott állt az özvegy, és nem volt megszólítható. Valamivel hátrább ott állt Petri György, a körülírt zuhanás költője, valaki a szemét törölgette, de az nem ő volt. Néhány perc múlva, amikor az összegyűlt huszonöt-harminc ember elindult a kijárat felé, megpillantottam egy kisfiút, akit nehezen tudok elképzelni harmincadik éve felé közeledő, meglett férfiként. Hosszú idő után aznap engedték ki először a szabad levegőre, szabad ég alá. Vidáman szaladgált a frissen behantolt síron, kis cipője mélyen benyomódott a laza földbe, és igen valószínű, hogy ezek a nyomok még másnap is, talán harmadnap is meglátszottak.