Hüzün
Nem, ott fel se merült, hogy érezzem. Pedig vártam, figyeltem, lestem abban a sárgafényű pár napban. Talán három fiam közelsége, az általuk körém vont lelkesedés fedte el előlem. Talán vannak a városnak pillanatai, amikor nem mutat a hüzünből semmit. Talán szégyenlősen rejtegeti valódi énjét a magunkfélék elől, hogy visszatérésre csábítsa őket, hogy majd akkor, azon a puha, téli napon, vagy harsány tavaszon kibontsa szomorúságát. De az is lehet, hogy ez csak az ott élők kiváltsága, beleízeledni, lubickolni a hüzünben. Sose hallottam róla, míg Orhan Pamuktól az Isztambult nem olvastam.
„Az arab eredetű török hüzün szó a mai jelentéséhez hasonló értelemben kétszer fordul elő a Koránban, egy másik alakban (hazan) pedig további három versben szerepel. Mohamed próféta szanat-ul-huznnak („a bánat esztendejének”) nevezi azt az évet, amikor felesége, Khadídzsa, és nagybátyja, Abu Tálib elhunyt, vagyis a szó egy súlyos veszteség miatti fájdalmas érzésről tanúskodik.”
Itthon szinte azonnal éreztem. Nem telt bele pár nap, néztem előre meg vissza, mi volt az elmúlt hónapok nekem, mi lesz az elkövetkezőkben, csak épp a lábam elé nem néztem. Hiába csuklómon egy vadonatúj nazar, Allah szeme nem védett meg a romlástól, így elromlottam megint, hosszú hetekre, hónapokra, de nem érzek hiányt. Mert „az igazi hiányt nem a hüzün léte, hanem éppen a nemléte okozza. Ennek a gondolatnak, amely a bánat igazi okának a bánat hiányát tekinti, amely szerint az igazi szomorúság az, ha nem eléggé szomorkodunk, ennek a végsőkig vitt logikának köszönhető, hogy a hüzünt mindig is mély tisztelet övezte az iszlám kultúrában.”
„A korán leszálló alkonyatokról beszélek, és az apákról, akik a szegénynegyedek utcai lámpái alatt szatyorral a kezükben ballagnak hazafelé. Az öreg könyvárusokról … a borbélyokról … a halászokról, akik vödörrel a kezükben az üres kikötőkben álló hajóikat mossák … a gyerekekről, akik a macskaköves, szűk utcákon az autók közt fociznak, a szótlan, kendős asszonyokról … a régi nyaralók üres csónakházairól, a munkára váró emberekkel teli teázókról … a kerek sapkás bácsikról … a fából épült palotákról …a ködben zúgó hajókürtökről …a Galata hídon horgászó férfiakról … a minaretek közé feszített ünnepi díszek kiégett lámpáiról … a buszokon lökdösődő tömegről … a Kadiköy-Karaköy hajón esténként kigyulladó sápadt lámpákról … a naplementékről, amelyek sárgásvörösre festik az üsküdari ablakokat … az unatkozó macskákról.” Visszautazom, átélem újra, és érzem, ahogy összevegyül bennem az ott és az itt, a könyv és a fényképek, valóság és álom.