Randivacsi

Van két ötvenes nő. Nem ismerem őket. Gyakran beszélgetnek, összesúgnak, ha arra nézek. Van jópár bajuk. Néha az egyik csendben sírdogál. Aszalódott arcú, nem értem, miért csinálják ezt a nők. Hát nem értik, hogy ötven fölött az arcon látszik meg minden elveszett kiló. Ha nevet, még több ránca lesz. Nem érzed jól magad tőle, ha nézed, mert lesz valami agresszív színe. Nevet, és mintha mégse. Be fogsz dőlni neki, pedig a nevetése akar. Valamit mindig akar, hiába hiszed, hogy egyszerű kis lélek. Egyszerűen akar, megállíthatatlan. A másik gömbölyű. Nem úgy, ahogy ilyenkor már hájasodni szoktak. Itt-ott eldeformál a zsírréteg. Derék körül mentőöv, babzsák a combon, hason kispárna. Gumucnak hívtuk gyerekkoromban. Illetve nagynéném hívta így a teknőst, hozzánk tévedt a kertbe nyár közepén. Alföldi teknős, majdhogynem fogalmilag kizárt ott, ahol víz nincsen sehol. Kőrös ér vagy hogy is hívják, de még sose láttam. Ilyen helyen honnan kerül teknős. Gumuc lett a neve, bóklászott a kertben, nézegettük, kicsit butának tűnt, bár a teknősökről nem tudtunk semmit, viszonyítási alap nem volt. Lehetett okos is nagyon, sőt egészen filozofikus, egyszer ugyanis eléggé elgondolkodott. Hosszában két lábbal a virágágyásról lelépett, egy ideig fél testtel lebegett, aztán megbillent, rosszfelé billent, le az ágyásról, közvetlenül a hátára. Így történhetett. Rekkenő nyári délelőtt. Mikor megtaláltuk, már nem élt. A Gumuc megmaradt, nagynéném a Tiszán a tükör elé állt, nézte meztelen hasát, nevetett nagyon, és azt mondta, ide költözött a Gumuc. Kicsike púp itt és ott, az ötvenes nők már csak ilyenek. De ez a gömbölyű nem ilyen. Olyan, mint egy labda. Semmi kiszögellés, semmi felesleges púp, a köldöke a tényleges középpontja. Meg az orra, a nő két gömbből tevődik tudniillik össze. Gusztusos az egész, nem pedig divatos. A hangja is körül van párnázva. Puha és göndör, ahogy nevet. Szinte döcög, együtt döcög a gömb meg a hangja, mikor jókedve van. Többnyire jó a kedve. Persze van jópár baja, ő sem ússza meg. Ezekről beszélnek folyton. Próbálják kielemezni. Szétszálazni a gondokat, hogy összerakják újra. Azt hiszed, a férfiakkal van a probléma. Hogy azokat beszélik ki, vagy egyet specifikusan. Igazad van, de nem ez a lényeg, hanem ahogy egymásra rezdülnek. Aszaltszilva kezdi, mindig ő kezdi. Az alma válaszol neki. Lereagálja. Mindenkinél előbb belátta, hogy csak így lehet vele. Ha hagyja kezdeni. A végéről még nem beszélek, de a vége is az övé. Nem tűri, hogy más mondja ki. Nem fogadja el, nem látja, úgy csinál, mintha vak volna, pedig nem az. Vak nő. Dehogy vak, csak akar. Almácska drága, most mennem kell. Ekkor van vége, ebben a szent pillanatban. Hogy a másik még ülne, enne esetleg még egy gombócot, mert szeret mindent, ami gömb, na arról szó sem lehet, mert siet, vagyis elvileg lehet, de sajnos azt már maga eszi meg. Elkezdett egy receptet mesélni éppen. Kérésre mesélte, az aszalt ugyanis megkérdezte tőle, mivel kápráztathatná el az új pasiját. Nem új, de régi. Csinálj neki combot, mondja a gömbölyű, illik hozzá a válasz. Semmi keskeny és hosszú, mondjuk tagliatelle, comb legyen telibe. Párolni borban, pirosra sütni, hozzá crusty krumpli. Crusty? Ezt hogy érted? És menne így tovább tejszínnel, meg hogy a végére tartogassál grappát. Vége van, mondja az aszalt, a mélyhűtőben van pörkölt, felturbózom egy kis nokedlival. Ideges fejrázás, mikor a gömbölyű desszerttel akarná menteni. Csak dugni akar, tényleg, minek törni magad. Az aszalt ezt már nem hallotta meg. Randivacsira lohol.