Az micsodás formáim nékem vagynak,
avagy Bethlen Katák emailben

Olyan, mint amikor még merített papírra írtunk. Aztán jött a rózsaszín, halványsárga, a jobb fölső sarokban pillangók. AZ UNICEF-es már rafináltabb volt, és ízlésesebb, azzal spórolni kell. Halvány és sötétdrapp csomag, lehet váltogatni, világos laphoz sötét boríték. Hozzánk délben ért a postás. Egy időben, vizsgaidőszak volt, addig nem mentem ki a kapuhoz, míg meg nem ebédeltem. Kellett, hogy enni tudjak. Ha nincs levél, el van cseszve onnantól a nap, gyomorgörcshullámok, ha meg van, benne élek, London külvárosa, ott minden megvan, mászkálunk, eszünk, iszunk, másra nincs szükség. Most ugyanúgy várom, ugyanúgy benne élek, viszem magammal, hurcolom a következőig, de inkább hasonlít az egész egy harmincas évekbeli levelezéshez. Amikor barátnők leveleznek, egyikük az idegszanatóriumból. Ebben az a furcsa, hogy mintha mindketten ott lennénk. Egymástól gyógyulunk, bár én már nem is bánnám, ha a böriben kötnék ki, legalább pihennék, Zoltán és Roger jönne látogatni, ez lenne a nap fénypontja, és végre elgondolkodnék az életemen, mosolygok, ha addig nem is volt mosoly, egy nap alatt még egy ember sem hal meg kullancsban, nemhogy kutya, gondolom, elérzékenyülök, legalább adnának egy kurva jegylyukasztót, arra vágytam egész gyerekkoromban, és felváltva tesszük fel magunknak a kérdést, hogy egyáltalán meddig érdemes, utoljára cigányok látták a folyóparton, kérdezték is tőle, hová megy ilyenkor, Margitka.